– 

Nemsokára harmincéves leszek, és ha a koromra gondolok, még mindig az az érzés kerít a hatalmába, hogy mekkora szerencse, hogy már az életem ezen szakaszában járhatok. Nem csak azért, mert ezáltal hivatalosan is túléltem az összes gyermekágyi kanyarófélét, a matek érettségit, a diplomaírást, a tinédzserkori szívtájéki fájdalmakat meg a Melrose Place befejezését.

Hanem azért is, mert mostanra jött el az idő, hogy úgy tudok szeretni és szeretve lenni, ahogy az egészséges. Milyen hülyeségnek hangzik már, nem? Pedig hát... van-e ennél egyszerűbb? Sajnos olykor nagyjából minden az.

Sokat törtem a fejem fiatal tinóként, hogy mit is rontok el, hogy minden emberi kapcsolatomnak ugyanaz a vége. Így utólag már egyszerűnek látom a forgatókönyvet. Mindig is szerettem olyan emberekkel barátkozni, akik éppen nehéz helyzetbe keveredtek, vagy valamiféle kirekesztettség elszenvedői voltak. Mindezt teljesen tudat alatt tettem, tehát nem arra kell gondolni, hogy egy sötétített üvegű kisbusszal jártam a nyomornegyedeket, hogy összecastingoljam magamnak a legnyomorultabb kortársakat. Szolidan történt minden, az iskola által nyújtott szociális háló kereteiben. A cél mindig ugyanaz volt: felvidítani, újrakeretezni a másik ember helyzetét, perspektívát keresni, és segíteni neki tovább lépni.

Ahogy már az elején elspoilereztem, a vége mindig ugyanaz volt.

Az egyén új erőre kapott, én meg elhaszontalanodtam. Az ebből fakadó csalódottság egy ponton átvedlett egyfajta küldetéstudattá, ezzel életet adva a nyíregyi tini Oprah-nak*, a játszótéren suttogónak.

Szóval mialatt mentek az indokolatlan spirituális mentőexpedíciók, odabent nemhogy több lettem általa, inkább csak kevesebb. De nem zavart, jól meg volt ideologizálva. Sokféle cimborát szereztem így, és sokféle emberhez érezhettem magam közel. Még ha csak rövid időre is.

Az, hogy nem zavart ez a forgatókönyv, egészen addig volt igaz, amíg nem lettek határozott elképzeléseim azzal kapcsolatban, hogy milyen érzelmi cafeteriákra jogosult az a személy, akinek fickója** van.

Akkor lett tehát nyomasztó ez a helyzet, amikor a fent kifejtett, jól kiforrott módszeremet a párkeresési stratégiám helyére illesztettem be. Bevonzva ezzel az összes idiótát Kelet-Európa teljes területéről. Mint amikor a Harry Potterben fellőtték a sötét jelet az égboltra, és csapatosan jöttek a seprűs halálfalók. Annyi kivétellel, hogy ezek többnyire BKV-val érkeztek, és a varázserejük az MSN-en írogatásra korlátozódott.

Évek teltek úgy el, hogy egy olyan játékot játszottam, amiből csak vesztesen jöhettem ki. Amíg egyszer fel nem ismertem a játszmát. (Drámai zenei aláfestés helye.) A legdurvább talán az, hogy nem az ötévnyi pszichológiai tanok hallgatása segített hozzá az univerzális igazsághoz, hanem egy teljesen átlagos amerikai film. A Perks of being a wallflower című filmben (magyarul Egy különc srác feljegyzései címen játszották a mozikban – a szerk.) mondták meg nekem a tutit, egy dinnyével és főtt kukoricával bélelt nyári éjszakán. Így:

„Azt a szerelmet fogadjuk csak el, amiről elhisszük, hogy megérdemeljük”

Oravecz Nóra most biztos zörgeti az ötletládája kulcsát valahol, hogy meggyőződjön róla, nem tőle származik-e ez a nívós idézet...

Szóval szégyen, nem szégyen, ez volt számomra a katartikus pillanat, amikor leesett, hogy miért kárhoztattam magam konstans bűnhődésre. Mert meg voltam győződve róla, hogy nekem ez jár. Mindezt egy gyerekkorban rosszul leszűrt tanulság folyományaként. Persze, le is fogyhattam volna inkább, hogy kockás hasú faszik próbálják felfejteni lelkem vadregényes mélységeit, de az túl mainstream lett volna. Az meg, ugye, a szegények aranya.

Ez a mondás amúgy mindenre igaz, nem csak a szerelemre. Az élet szülte összes helyzetre. A munkára, a családi konfliktusokra, az előrelépési lehetőségekre, a szexre, sőt még a netes ruhavásárlásokra is. Mindenre, ami rejteget magában bármiféle kockázatot.

Mindenből csak azt fogadjuk el, amiről úgy érezzük, hogy megérdemeljük. Nem, amit mondanak nekünk, hogy megérdemlünk, nem, amit a statisztikai hivatalban hisznek, hogy megérdemlünk, hanem, amit mi hiszünk, hogy megérdemlünk. És bármennyire is szomorú, az életvitel jellegű nirvánához nem elég a jó pedigré, a lelkes szurkolótábor meg az optimista pszichológus.

Be,- fel- és megismerések kellenek, hogy a végén megkapd, ami jár, a nyugalom érzését, hogy elég jó vagy önmagad számára, sőt: te vagy a legjobb dolog, ami veled történhetett.  

Ha pedig ez is megvan, jöhetnek a George Clooney-val keresztezett Jeff Goldblumok, meg a #magasélet.

Ráskó Eszter

*Oprah: amerika Erdélyi Mónikája (csak egy kicsit profibban és sikeresebben nyomja, immár 30 éve - a szerk.)

**fickó: olyan hímnemű egyén, aki hajlandó repetitív módon nyilvánosan mutatkozni veled, miközben a színfalak mögött már-már hányingert keltő rajongással szeret, aktuális idegállapotodtól és körfogatodtól függetlenül.

Kövessétek Eszter Facebook oldalát, ha jót akartok! ITT, NI