WMN-SamsungS8

1. Amikor kiugrottam egy repülőgépből. Többször is...

1995-öt írtunk. A szél akadálytalanul söpört végig a gödöllői gyakorlóreptér felszínén. Már vagy húsz perce gyalogoltunk, amikor az oktatónk egyszer csak megállt, és kukoricatáblára mutatott. „Látjátok ott azt a három négyzetméteres foltot? Ahol a növények elfeküdtek? Na, oda zuhant” – majd büszkén figyelte a hatást az arcunkon. Az volt az utolsó pillanat, amikor még viszonylagos arcvesztés nélkül elsétálhattam volna – ahogy kis csapatunk több tagja meg is tette... köztük egy sokat próbált pilóta, aki, ki tudja miért, 30 év szolgálat után ejtőernyős tanfolyamra adta a fejét. Egy maroknyi kezdő jutott el végül a gyakorlati vizsgáig... és az első önálló ugrásig. Köztük három lány. Az egyik én voltam. Húszéves és totálisan bolond.

Gödöllőn, a legeslegelső ugrás előtt. Hátamon az RS 4/4-gyel (fotó: saját, archív)

Szívesen írnék most ide egy jól hangzó mondatot arról, hogy egyetemista koromban végrehajtott szárnypróbálgatásaim tökéletesen tudatos epizódjaként komfortzónám határait egy szovjet gyártmányú, hangban leginkább egy beekizett kávédarálóra hasonlító repülőgépből való önkéntes és rendszeres kiugrálással kívántam feszegetni. Ámde extrém viselkedésemnek korántsem az önmagam minél mélyebb megismerésére való törekvéséhez volt köze. Hanem egy pasihoz. Természetesen. Arra pedig csak jóval később, már az ejtőernyőzést, egyetemet, régi szerelmet magam mögött hagyva jöttem rá, hogy valamire mégiscsak jó volt az a bizonyos gödöllői kaland. Rájöttem, hogy visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul repülésfóbiás vagyok. Tényleg.

2. Amikor otthagytam a híradós széket Brüsszelért

2004. Magyarország frissen csatlakozott „káeurópai” középállamként optimistán, nyitott szívvel, szabadságra szomjazva lépi át az Európai Unió küszöbét. Nem akarja megállítani Brüsszelt, hanem hosszú-hosszú vágyakozás után végre odaér.

Időközben belőlem – látszólag – elmúltak az extrém hajlamok; már nem ugráltam ki repülőgépekből, nem fogyasztottam tudatmódosítókat (az alkohol kivételével, de hát magyar vagyok, nem turista, úgyhogy az nem számít), sőt, egészen odáig jutottam, hogy mindennap más – rám szabott – decens kiskosztümben számoltam be országunk és világunk legfontosabb, legérdekesebb történéseiről este fél nyolckor az Ország Legfontosabb Híradójában. Az Ország Legfontosabb Híradós Zakójának hajtókáján voltam masni. Minimum háromszor annyi pénzért, mint amennyit apám három és fél évtizednyi pedagógusi pályájával keresett. (Nem voltam rá büszke, de nem is utaltam vissza a feladónak, ez van.) Szóval ennek a kellemes békeidőnek a kellős közepébe tenyerelt bele az akkori hírigazgatóm, aki kiküldött tudósítani az Európai Unió központjába. Én pedig már a kérdés feltevésének pillanatában tudtam, hogy igen! Megyek! Végre kiszállhatok az asztal mögül, lehámozhatom magamról a festéket, kimehetek újra terepre, és ott lehetek, ahol a történelem... izé, történik. De a tisztesség kedvéért kértem 24 óra gondolkodási időt.

Köszönöm figyelmüket, viszontlátásra! (fotó: YouTube.com)

Amikor kiderült, hogy önszántamból otthagyom azt a híradós széket, amiért a szakmám képviselőinek egy szabad szemmel nagyon jól látható része ölni volna képes, akkor tíz ismerősömből nyolc szemöldöke a hajvonaláig szaladt meglepetésében. De én szárnyaltam. Újra riporter lehetek, éljen! Olyan voltam, mint az a madár, amelyik nem veszi észre a kristálytisztára pucolt ablaküveget – és megpróbál átrepülni rajta. Ugyanis, mint odakint kiderült, nemcsak az itthon lakó magyar kollégák gondolták úgy, hogy az egyszeri műsorvezető maradjon a komfortzónában híradós asztal mögött. Sosem fogom elfelejteni, amit az egyik nagy múltú és még nagyobb nevű napilapos tudósító félhangosan, épp csak annyira, hogy halljam, megjegyzett a többiek felé fordulva, amikor meglátott az első Európai Uniós csúcstalálkozómon: „na, itt van a hírmanöken... ebből mi lesz?!” Ma már persze örülök, mert se azelőtt, se azóta nem hívott senki manökennek. De akkor... hát, akkor úgy éreztem, mintha egy állati mély gödör aljára löktek volna be. Ahonnan aztán kiskanállal ástam ki magam, szépen apránként. Egészen addig, hogy ugyanezzel a kollégával a búcsúbuliján (mert előbb hagyta el Brüsszelt, mint én) egy-két (három) pofa sör mellett jókat röhögtünk az induláson, meg azon a bizonyos félhangos beszóláson. Nekem pedig a brüsszeli három év szakmailag és emberileg is fordulópontot jelentett. Ma sem döntenék másképp.

3. Amikor elkezdtem szórakoztató műsort vezetni – aztán, amikor kiléptem belőle

Még mindig televízió, de már 2011. És én valamiért jó ötletnek találtam, hogy másfél évtizednyi hírújságírás után, miközben az emberek megszokták rajtam a zakót meg a távolságtartást, hirtelen, mindenféle átmenet nélkül, mint valami identitászavaros főnixmadár, csillámpónijelmezben tűnjek elő a szárazjégfüst mögül egy nagy stúdió lépcsősorán, amely mögött a saját nevem kezdőbetűi villognak pulzálva, életnagyságban. Már csak a cilinder hiányzott a fejemről. Ja, várjatok... az is volt. Sokszor, sok helyen elmondtam már, hogy mit gondolok ma a DTK Show-ról, és benne magamról. Amit nem mondtam el, azt meg megírták mások – Szily Lacitól a Hírcsárdáig. Noha az első négy-öt (hat-hét?) adásban azóta sem bírom visszanézni magam, voltak olyan fontos pillanatok abban a  stúdióban, amelyekre a mai napig nagy szeretettel gondolok vissza én is, és rengeteg néző is. Beszélgetésekre, amelyek belém égtek; Garas Dezsőtől Halász Juditon át Szabó Győzőig. Ma már tudom, hogy a talkshow-ból nekem a talk áll jól. A show kevésbé. Hát, istenem, ez egy olyan szakma, ahol az ember kudarcai legalább olyan jól vannak dokumentálva, mint a sikerei. A legnagyobb komfortzóna-elhagyás azonban mégsem az volt, amikor bementem abba a stúdióba. Hanem, amikor kijöttem. Örökre. Félelmetes volt? Az. Tudtam, hogy mi lesz másnap? Nem én. Nehéz volt? Nehéz. Túl vagyok rajta? De túl ám! Megbántam? Nem! Nem. Soha.

4. Amikor smink nélkül mutogattam magam – egy egész évig

Kriszta negyven? Lehetetlen! Ezt írták az én drága barátaim annak az emlékkönyvnek az elejére, amit a negyvenedik születésnapi bulimon töltöttek ki. Mármint azok, akik nem részegedtek le a sárga földig. Pedig... tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, nagyon is lehetséges! Sőt, azóta már bő két évvel el is múltam 40. És az is lehetséges, hogy negyvenedik születésnapomra tényleg végérvényesen megbolondultam, amikor bevállaltam, hogy a következő 365 napon minden reggel kiteszek egy smink és Photoshop nélküli szelfit a fejemről. Ha most valami klikkvadász online magazinocska lennék, azt írnám... ja, várjatok... oké, szóval akkor azt írom, hogy: ami ezután történt, arra nem számítottam! A tévés nőismerősök egy részétől megkaptam, hogy menjek a fenébe, amiért lerombolom az illúziót, amelynek fenntartásáért egy egész szakma dolgozik éjt nappallá téve. A másik részüktől azt kaptam meg, hogy ez igen, ez tökös dolog, irigyelnek, amiért én meg tudtam lépni, ők nem mernék. Az Éva magazin főszerkesztője egészen odáig ment, hogy Magyarország egyik legbátrabb nőjének nevezett (amiről a mai napig nem tudom eldönteni, hogy vajon bóknak szánta-e... talán, ha a smink- és Photoshop-mentes – egyébként a magazin részéről tényleg bátor és bevállalós – címlapot megnézitek, akkor esetleg ti is közelebb juthattok a megoldáshoz).

Ebben az időszakban tévéműsorokba hívtak, hogy beszéljek „a kihívásomról, amely immár országszerte komoly követőbázissal rendelkezik”... és így tovább. Szóval akaratomon kívül is egyfajta mozgalom lett belőle. Hogy ez az egész mire volt jó? Hát... nyilván a rák ellenszerét nem segített megtalálni, az Alzheimer-kór sem vált általa gyógyíthatóvá, és a magyar államadósság sem csökkent jelentős mértékben a sminkmentes szelfijeimnek köszönhetően. Én viszont tényleg érezhetően jobban bírom azóta a reggeli arcomat. Látni is, és viselni is.

5. Amikor elindítottam egy új online magazint, és elneveztem WMN-nek

Az, hogy ezt a pontot ma már mindenki kakukktojásnak érzi ebben a listában, azt hiszem, életem legnagyobb szakmai sikere. És higgyétek el, nekem is nagyon fura belegondolni, hogy valamivel több mint két évvel ezelőtt két kezemen meg tudtam számolni azokat az embereket, akik tényleg hittek abban, hogy egy olyan – itthon addig példátlan – blog-magazin-közösség-életérzés, mint az, amit most olvasol, sikeres lehet. Méghozzá ilyen gyorsan... és ilyen nagyon. Ráadásul ezzel a névvel. Egyáltalán, hogy kell ezt kimondani? Vumen? Vimin? Vömönö? Duplavéemen? Véemen? Mindegy. Mindegy, hogy ki nem hitt benne annak idején. Mindegy, hogy hányan mondták azt: „figyelj, Kriszta, téged nagyon szeretlek, tisztellek, de én nem értem, hogy ez mi lesz". Mindegy, hogy hányan álltak ki mögülem, hányan legyintettek azzal, hogy „nna, a DTK csinált valami huszonhatodik puncimagazint". Mindegy, hogy hány bulvárlap akadt rá az egyik első (mit ad isten, éppen puncis) cikkemre, és berzenkedett, hogy „hű, milyen témáról ír a kiugrott tévés”. Mindegy, mennyire paráztam attól, hogy mi lesz, ha elfogy az a kis pénz, amit a könyvemmel kerestem, mi lesz, ha nem tudjuk fenntartani az olvasók érdeklődését, mi lesz, ha, mi lesz, ha, mi lesz ha... Az a nagy helyzet, hogy a WMN megszületésével végtelenné tágult a komfortzónám. Úgyhogy nekem soha senki ne mondja, hogy ne csináljam, mert nem fog sikerülni. Ugyanis még az is lehet, hogy tényleg nem fog. És? Akkor mi van?

Vömönö (fotó: Fegyverneky Sándor/WMN.hu)

D. Tóth Kriszta