WMN-SamsungS8

–

Nagyon szeretem a komfortzónámat. Mély, őszinte kapcsolat a miénk, nem nagyon fér bele tévelygés, tartós elhagyás pedig szinte kizárt. Vele képzelem el az életemet, persze észreveszem a rajta kívül eső világot is, és van olyan, hogy teszek egy könnyed kis kirándulást odakint, de semmi komoly. Számomra a kényelem, a biztonság és a kiszámíthatóság alapvető elemei annak, hogy jól érzem magam a bőrömben.

Az én bőrömben a lélek nem vágyik az adrenalinra, kivéve egyetlen helyzetet, ez pedig a verseny. Persze ez az én vadászterületen, ahol nagyjából lehet tudni, hogy a befektetett energiának milyen eredménye lesz. Az is valószínű, hogy engem vallatni is lehetne valami pontozásos vagy szubjektív alapon elbírált megmérettetéssel. Még nézni sem nagyon bírom az ilyeneket, mert csak ideges leszek tőle. Az idegesség pedig a komfortzónámon kívül esik. Ahogy a stressz, a feszültség, a bánat, a csalódottság... és még hosszasan sorolhatnám a negatív érzelmeket, amiktől minden erőmmel védem magam. Még a jól felépített bástyarendszerem ellenére is beoson egy rossz pillanat, egy olyan élethelyzet, ami váratlanul csap le rám – és ejt néhány sebet a lelkemen, de azért a hosszas önismereti folyamatok eredményeképpen tényleg elég jó arányban tudom szűrni a negatív hatásokat.

Persze van a komfortzóna elhagyásnak olyan formája is, ami épüléssel és nyereséggel jár, ezek azok, amelyek esetében tud mérlegelni az ember: felméri az előnyeit és hátrányait a határátlépésnek, és ennek tudatában teszi meg.

Ilyen a sport, az utazás, a kalandok, aminek vannak kellemetlen pillanatai (indulás, csomagolás, repülés, izomláz) de összességében nagyon sokat kap tőle az ember.

Nem volt mindig egyszerű bevallani magamnak, hogy én kényelmes típus vagyok. A húszas éveimet elég nehezen viseltem emiatt, ugyanis a lassú, csöndes, minimális kockázatokat vállaló, antiszociális elemekkel megtűzdelt, extrovertált személyiségem nem igazán egyezett a társadalmi és korosztályos elvárásokkal. Én voltam az, aki minden buli kezdete előtt fél órával bepunnyadt, aki kimaradt a féktelen mulatozásokból, aki egészen minimálisra csökkentette az elkövetett hülyeségek számát. Persze a nulla nekem sem sikerült, de tényleg még tiniként is többre értékeltem az öntudatot, mint a kontrollvesztett állapotot, a saját magammal szemben állított elvárásokat mások elvárásaival.

Átestem én is a személyiségfejlődés határokat feszegető szakaszán, de valahogy akkor sem tankkal és flexszel estem neki a korlátaimnak, inkább komótosan bontogattam a falakat.

Előfordult, hogy emiatt ciki voltam, vállalnom kellett, hogy nem vagyok eszeveszett menő, de valahogy mindig tudtam, hogy nekem nem az a „korom”, és emiatt el tudtam viselni. Valahol olvastam, hogy mindenkinek megvan a maga életszakasza, amiben meg tud érkezni, amikor a helyére kerül, amikor virágzik a személyisége. Éreztem, hogy nekem ezek a harmincas-negyvenes éveim lesznek, és a tízes-húszasok meg odafelé vezetnek, így azokon csak szépen végig kellett haladni.

Szóval most totál komfortzónában vagyok, ahonnan nem könnyű engem kilökdösni. Azért Barninak sikerül, néha még a Mártonnak is, de neki már nehezebb a dolga. Például a korán keléssel, repüléssel, futással, határidővel... meg ilyen apróságokkal. De valahogy sokkal könnyebb úgy, ha van egy háttér, egy csapat az ember mögött, amire számíthat.

Ehhez a manőverhez azért kell egy nagy adag önzés, ami a legmegbízhatóbb fegyverem a komfortért vívott harcban. Én ugyanis magamtól nem mozdulok, valakinek mozdítania kell, ha engem ki akar lökni a jóléti határaimon kívül, márpedig ezt szó és hang nélkül nem hagyhatom. Úgyhogy akkor jön az én-én-én-én, és küzd, ellenáll, visszavág, térdre rogy, majd új erőre kap. Ha viszont valaki vagy valami maga alá gyűr ebben a meccsben, akkor annak el tudom ismerni a sikerét. Ugyanis ilyenkor, amikor szembesülök vele, hogy

az általam szentimentálisan imádott biztonság és kiszámíthatóság csak egy illúzió, egy pillanatnyi állapot, ami ugyanúgy szertefoszlik majd, mint a nyomasztó gondolataim borúja ezzel kapcsolatban.

Nincs semmi coelhoi nagy igazság. Az a helyzet, hogy rohadt jó kényelmesnek lenni. Legalább annyira, mint néha, óvatosan, apránként mégiscsak kikandikálni belőle – és kipróbálni valamit, ami más. Azt hiszem, az a lényeg, hogy legyen hová visszatérni...

Pásztory Dóri

 A kiemelt kép a szerző tulajdonában van