Elhagynád a komfortzónád? Mutatom, hogy csináld!

–

Rutinosan hagyom el a komfortzónámat. Semmi gondot nem okoz a dolog, pikk-pakk, már ott sem vagyok, ahol komfortosan érzem magam...

Hát, egy frászt. Nyilván ugyanolyan nehezen megy nekem is, mint bárki másnak. Sőt. Három éve egyszer túlságosan is elhagytam. Egy sajtóúton, Bécsben.

A város zöld arcát mutatták meg, ennek keretében vitték el az újságírókat egy kalandparkba. Három méter magasan – de lehet, hogy volt az négy is – kellett valami kötélen átmennem, úgy, hogy sportszerű nehezítésként a kapaszkodókat sem volt könnyű elérni. Persze volt biztosítás, de ez a három méter lefelé olyan sokkot okozott, hogy először létráért, aztán az osztrák hegyimentőkért könyörögtem. Egy dolog tartott vissza attól, hogy tényleg kihívjam őket: az áruk. Valahogy átvergődtem a másik fára, nyilván abban is segített valaki, aztán már csak egy cél lebegett a szemem előtt: hogy visszatérjek a földre.

Soha többet nem mentem kalandparkba, és higgyétek el, egyáltalán nem éreztem azt, hogy nekem most milyen, hogy elhagytam a komfortzónámat. Pláne az, hogy legyőztem önmagam. Inkább azt éreztem: de jó, hogy újra föld van a lábam alatt, és soha nem akarom újra átélni, milyen az, amikor nincs.

Persze ezzel együtt jól tudom, hogy nem lehet mindig a megszokott köröket futni, meg hülyeség is lenne, pont ezért igyekszem én is tágítani a határokat.

Meg is mutatok négy alkalmat, amikor megtettem. 

1. Elhúztam edzeni

Számomra ez neuralgikus pont, mióta elmentem rúdtáncolni, rájöttem: baromira zavar, hogy finoman szólva sem vagyok jelenleg sportos alkat. De ami ennél is zavaróbb, hogy még a HÉV utáni rohanás is megvisel. Ezért a hétvégén lemerészkedtem egy edzőterembe, ahol szombat délben nyilván egy lélek sem volt, meg amúgy sincs frekventált helyen. Le kellett győznöm a magánparámat, ami arról szólt, hogy: 

– mindenki engem néz
– mindenki rajtam röhög
– bénán csinálom a gyakorlatokat

Na, természetesen ebből semmi nem igaz, az égvilágon senkit nem érdekel egy közel negyvenes nő. De nagy valószínűséggel egy húszas, harmincas és ötvenes se. Az emberek az edzőterembe túlnyomó többségben edzeni járnak. És nem, a mackónadrág sem ciki, és akkor sem fognak megszólni, ha nem a legújabb kollekcióban nyomod. 

Miért jó?
Mert legyőzöm a fenntartásaimat, egészségesebb leszek, és kiadom magamból a napi stresszt.

2. Írom, mire költök 

Világéletemben feléltem a pénzemet, bármennyit is kerestem. De mostanra eljutottam oda, hogy egyrészt tök felesleges az állami nyugdíjban bíznom, másrészt a nagymamám is azt tanította, hogy mindig legyen egy kis vésztartalék. Úgyhogy a tudatosság lépcsőjének első fokán elkezdtem felírni, mire is megy el egy halom pénz. Aztán hónap végén jön a döbbenet, hogy mennyit költöttem összesen élelmiszerre és a reggeli kávéra, nem is beszélve az impulzusvásárlásokról. A pénzügyek tudatosítása egyébként sem árt. Persze, aki akarja, vezetheti kockás füzetbe vagy Excel-táblázatban, de létezik egy csomó applikáció is, ami megkönnyíti az életünket – és cuki kördiagramon jelzi, hogy megint egy vagyon ment el a büdös kölyökre. 

Miért jó?
Mert egyfajta kontrollt kapok általa, és tudatosítom magamban a dolgokat.

3. Ami ennél is durvább, kézzel írok 

Igen, tudom, kemény. Digitális újságíróként lételemem a gép és a telefon, nagyjából mindent azon intézek. Karácsonykor írtam valakinek egy hosszabb levelet kézzel, és rájöttem, hogy szinte már sosem írok manuálisan. Pedig van egy csomó töltőtollam, mert rajongok értük, és úgy érzem, máshogy jut el az agyamba az információ, ha kézzel írom le, amit hallok. Úgyhogy most azt a feladatot adtam magamnak, hogy napi szinten írok valamit, ha mást nem, bevásárlólistát, jegyzetet, vagy csak néhány gondolatot, ami eszembe jut a napról. 

Miért jó?
Mert segít szintetizálni az információkat, és boldoggá tesznek a színes tinták. (Tényleg, ha nincs töltőtollad, próbáld ki, milyen azzal írni, ég és föld a különbség!) 

4. Verekszem egy rúzsért

Életemben nem voltam még boltmegnyitón, ahol tömegek várnak arra, hogy megnyílik a közeli bevásárlóközpontban egy új drogéria, csattogjunk már oda. Nagyjából 23 másodperc alatt kaptam agyvérzést az ott összegyűlt tömeget szemlélve, akik pedig szupercukin rajongva magyarázták el, miért is kihagyhatatlan ajánlat a szupermatt tartós rúzs, amit „lerobbantani sem lehet a számról”. Ide kifejezetten azért mentem el, hogy kiderítsem, hogyan viselkedem egy olyan közegben, amely nagyon (nagyon!) kívül esik a komfortzónámon. És tudjátok, mi történt? Meglepően könnyen megtaláltam velük a kapcsolódási pontot. Nem volt vészes a várakozás se, alig fél órát kellett tipródni a tömegben a megnyitóra várva, hogy aztán szembesüljek vele, hogy ha 100 nő beözönlik egy tíz négyzetméteres boltba, abból semmi jó nem sül ki. Úgyhogy pillanatok alatt le is léptünk. Nem jöhet össze minden.

Miért jó?
Valami teljesen hülyeséget mindig érdemes kipróbálni. Ha más nem is, az kiderült számomra, hogy egy sminkmániás huszonévestől is tudok tanulni.

Zimre Zsuzsa

A képek a szezrő tulajdonában vannak