Szállj velem! – Ez játszódik le egy repülésfóbiás fejében a levegőben
Tízezer méter magasban nem érvényesek a logika szabályai. Az irányítás nem a te kezedben van. Minden úgy történik, ahogy a fóbiád akarja. Itt nincs belátás, nincs értelem, nincs nyugalom. Igen, tudom, hogy pszichés. Igen, tudom, hogy lehet kezeltetni. Ismerem a módszereket, sőt, alkalmazom is őket – ellenkező esetben sosem lennék képes repülővel utazni sehová. De a látszólag nyugodt külső, tomboló lelket és totálisan irracionális gondolatokat takar. Ezeket írtam le ebben a cikkben – amely már márciusban elkészült, amikor a férjemmel Isztambulból tartottunk hazafelé. Körülbelül öt percet el is töltött az oldalon, amikor megjelent a hír a Germanwings-gép katasztrófájáról. Akkor levettük. Most, ha minden jól megy, hétfőn este hazaérek Amerikából, és kedden reggel kitesszük. Ha ezt olvasod, akkor minden rendben van velem. Túléltem egy újabb repülőutat. D. Tóth Kriszta írása.
Ez most miért ráz? Most miért ráz, de tényleg? Fönt vagyunk már az utazási magasságban, most már nem kellene ráznia. Meg ez a hang is. Mi ez a hang? Ilyen hang nem szokott lenni. Nem jó ez a hang. A francba, megint ráz, én meg pont a mosdóban vagyok. Ha most zuhanni kezdünk, még megkapaszkodni sem tudok rendesen. Majd jól fölkenődök a plafonra. Lehúzott gatyával.
Persze, akkor már teljesen mindegy. Ha zuhanni kezdünk, nekünk annyi. Pedig még csak negyven vagyok. A legszebb kor. Szinte alig éltem. Szerencsétlen gyerek, egyszerre veszíti el az apját és az anyját... Még nincs tíz sem. Arany, drága nagymama, vajon miként fogja megmondani neki, hogy nem jövünk haza? Egyáltalán, hogyan fogja ő megtudni? Mondjuk az öcsém biztosan hamar értesül róla... ott a híradóban másodpercenként ellenőrzik az MTI híreket. Igen, ő fogja fölhívni, beszél is angolul, majd ő megmondja neki. Tuti, hogy nem éljük túl. Az ilyesmi túlélése a nullával egyenlő. Persze... tudom, a közutakon sokkal többen halnak meg per annum, mint légi katasztrófában. De egy ilyen zuhanást nem lehet túlélni. Ha a levegőben bajba kerül valaki, annak annyi.
Na, jó, nem! Nem, nem, nem. Nem szabad erre gondolnom! Ki tudja, hátha teremtő ereje van a gondolatomnak. Valami másra... ártalmatlanra. Na, gyerünk. Milyen szép volt Isztambul! Biztosan visszamegyünk még. Egy ilyen városra nem elég három nap...
Vajon az utasok már a levegőben meghalnak? Nyilván nem tesz jót nekik az oxigénhiányos állapot. Meg a mínusz ötven fok sem egészséges. Talán akkor járunk a legjobban, ha felrobbanunk. Végtére is felszállás előtt tankoltunk, alig fél órája. Tele vagyunk kerozinnal. Biztosan felrobbanunk. És akkor egy pillanat alatt vége. Nincs haláltudat. Nincs szenvedés. Édesjóistenem, azok a szerencsétlenek, akiknek eltérítik a gépét... nekik még arra is van idejük, hogy hazatelefonáljanak haláluk tudatában, és üzenetet hagyjanak a szeretteiknek. Mit mondanék? Lolám, szeretlek, légy boldog, fogadj szót a nagyszüleidnek?
Ááááá! Mondom, gondolj másra! Tudtam, hogy nem kellett volna meginnom azt a pohár bort a reptéren. De anélkül már szinte be sem merek csekkolni. Mint egy idült alkoholista, komolyan. Délelőtt tizenegykor két deci sauvignon. Mondjuk a bárpultosnak a szeme se rebbent. Biztos nem én vagyok az egyetlen ilyen. Bezzeg, ha látta volna, amit három éve egy hosszú repülőúton műveltem! Ott a fehérborra egy gyenge nyugtató is befigyelt a nagyi gyógyszeres ládikájából. A férjem arra számított, hogy már felszállás előtt elalszom tőle, és majd hat–nyolc órával később, landoláskor ébredek. Ehelyett az előttem lévő ülés hátához erősített pici tévé nyomogatásával próbáltam lehalkítani a biztonsági információkat bemondó stweardess hangját. Pedig az nem is érintőképernyő. Aztán, miután nem sikerült, a balra mellettem ülő mackótermetű idegen vállán aludtam négy és fél órát. A férjem szerint a nyálam is ráfolyt a kardigánjára. Biztosan rosszul látta.
Nem történhet semmi bajunk. Komolyan, ezek a gépek úgy vannak megépítve, hogy pilóta nélkül is elmennek bárhová. Szerintem már én is gond nélkül el tudnék vezetni egy kisgépet. De utasként is körberepültem már a Földet néhányszor.
Húszévesen ejtőernyőztem. A sógorom a brit légierőnél kiképző pilóta. Százszor átvettük az egészet. Mindent tudok a repülés technikai és aerodinamikai hátteréről. A felfogásommal semmi baj. De tényleg, mi ez a hang? Soha az életben nem hallottam még. Erről semelyik oktatáson nem volt szó. Ez egészen biztosan nem normális. Nem, ez valami hibát jelezhet, és én itt ülök ebben az egyszer egy méteres lyukban. Az a minimum, hogy innen megpróbálok kijutni. Legalább a férjemig el kell érnem, még mielőtt zuhanni kezdünk. Inkább az ő kezét fogva halok meg, mint pisilés közben!
Minek kellett nekem isztambuli utazást szervezni a születésnapjára? Elmehettünk volna a kedvenc vendéglőnkbe két kerülettel arrébb. Még csak nem is kerek szülinap volt. Mennyi van még hátra? Negyven perce indultunk, akkor „már csak" egy órát kell kibírnom. Pont elég idő, hogy megírjam a cikkemet a repülésről. Valaki kopogtat, oké, oké, megyek már! Ha erősen megkapaszkodom a székekben, akkor talán nagyobb sérülés nélkül vissza tudok kecmeregni az ülésünkhöz.
Milyen nyugodtak mind. Nyilván nem hallják ezeket a hangokat. Vagy fogalmuk sincs, hogy mit jelentenek. Hjah! Boldogok a tudatlanok, mert övék a mennyek országa. Mennyek országa... na, ebbe jobb nem is belegondolni! Inkább leülök. Becsatolom magam, és jól megszorítom az övet, hátha számít az is valamit. Soha nem lehet tudni. Épp jön a légiutas-kísérő az italos kocsival. Rendeljek még egy pohár bort? Nem is tudom. Talán elaludnék tőle. Vagy ellazulnék végre. Hm...
– Igen, egy mentes vizet kérek. Köszönöm.
Nem iszom többet. Inkább előveszem a laptopomat. Megírom a cikket a repülésről.
D. Tóth Kriszta
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Zastolskiy Victor