Oké, léptem. Elhagytam a komfortzónámat. És akkor most...?

-

Ellentétes érzéseim vannak...

...a trendekkel kapcsolatban. Mindannyian ismerjük, milyenek: vannak, akik diktálják – tudatosan vagy épp intuícióval – és vannak (jóval többen), akik követik őket. Most a legtöbben talán épp kihúzzák magukat, hiszen ki szeretne hasonló lenni az egyediség kultuszának korában, nem?

De valójában a trendekre szükségünk van – akár divatról, étkezésről, sportról vagy egy-egy fontos ügyről, témáról van szó – mert komfortosak. Kinek lenne energiája mindig minden jól bevált szokással szembe menni, csak hogy különleges legyen, miközben a csekkek az asztalon sorakoznak, a főnök túlórákkal nyaggat, otthon pedig pattanásig feszül a helyzet az időhiány miatt? Szóval a trendek igenis kénylemesek, irányt mutatnak, és megadják azt a könnyebbséget, hogy nem kell mindent megkérdőjelezve gondolkoznunk a nap minden percében.

Kivéve akkor...

...ha valaki mindenközben arról ábrándozik, hogy ő bizony egy nap – a manapság divatos kifejezéssel élve – kilép a saját komfortzónájából, és mindenen változtat az életében.

Ezt az ember jellemzően úgy képzeli, hogy egy reggel felkel, besétál a munkahelyére, felmond, majd egy hátizsákba összecsomagolja a fürdőruháját, az útlevelét, és nekivág valamely egzotikus – és nem mellesleg divatos – úticélnak. Nem vagyok cinikus – csak én is épp így képzeltem annak idején.

Aztán megtettem.

És az igazság, hogy nekem oltári nagy szerencsém volt. Nem azért, mert az utazás jól sikerült, mert találkoztam ott valakivel, aki új lendületet adott, mert megismertem egy új kultúrát, és elvarázsolt a sziget harmóniája, az utazást követően pedig annyi új érzéssel és energiával jöttem haza, hogy valóban beindultak az élet fogaskerekei – új dolgok kezdtek történni velem, új munka, új célok és új elvárások költöztek az életembe –, hanem azért, mert mindezek után megértettem: valójában nem ez a lényeg.

Na, de akkor mi a lényeg?

Ma, a „nagy ugrás" után, újra itthon, már az új életemben azt mondom: nem dobhatunk el mindannyian újra és újra mindent csak azért, hogy eksztázisban tartsuk magunkat egy életen át, távol a rendszertől és a valóságtól. Ha egyszer meg is tesszük, eltelik egy év vagy kettő, és az ember – jelleméből adódóan – ismét alkalmazkodni kezd. Az aktuális élethelyzethez, az új gondolatokhoz és új ritmushoz. Ismét jön a rettegett érzés: a fásult unalom és a mókuskerék.

A komfortzóna számomra ma már azt jelenti: valamiben elmélyülni... és jónak lenni. Valamiben hinni, bízni... és nem feladni.

És emellett azt is gondolom, szükség van minden percben jelen lenni, és az érzéseinkre hallgatni, és ha kell, egy-egy pillanatra ezen az unalomig ismételgetett (semmi esetre sem gyűlöletes) komfortzónán kívül helyezkedni. Mindennapi helyzetekben.

Egy szándékosan máshogy fűszerezett étel ízében, egy átgondolatlan, megérzésekre alapozott döntés izgalmában, egy hamisan elénekelt dallam bátorságában, egy mások szerint nem megérdemelt megbocsátásban vagy egy érthetetlennek tűnő szerelemben.

Mi változott?

Azt hiszem, hosszú távon akkor képes szárnyalni az ember, ha ezeket a megszokásoktól mentes, mások és a magunk címkéi nélküli pillanatokat megengedi magának. 

Azzal, hogy három évvel ezelőtt elég bátor voltam otthagyni mindent, és kilépni, valóban új életet kaptam. De nem azért, amiért sokan gondolják. Attól, hogy a világ másik felén kerestem kiutat, nem lettem világutazó, aki azóta is minden percében újabb és újabb helyeket hódít meg – egyszerűen csak ma is szeretek utazni.

Azzal, hogy kiléptem a magam mókuskerekéből, és megcsináltam az unokatestvéremmel a saját, kommunikációval foglalkozó cégünket, nem lett az életem egyszeriben gondtalan és feladatok nélküli – csak épp magunk osztjuk be a saját életünk idejét, számomra a szabadidő pedig mindennél többet ér.

Azután, hogy írtam egy könyvet, amit kiadtak, az emberek pedig érdeklődnek iránta, nem lettem más ember – csak sokkal boldogabb, mert valóra vált életem egyik legmerészebb álma.

De mindezektől függetlenül azóta is ugyanúgy élek, mint addig. Hétköznapi dolgokat csinálok, ahogy mások: befizetem a csekkeket, könyveket olvasok, számomra kedves feladatokon dolgozom, és próbálok nem elveszni az emberi kapcsolatok útvesztőjében.

Ám mindeközben törekszem arra, hogy betartsam a saját szabályaimat: miközben boldogan része vagyok a rendszernek, amelyben élek, próbálok mentes maradni az értelmetlen elvárásoktól és szokásoktól. A saját ritmusomban, a saját értékeim és érzéseim alapján döntök és haladok az utamon.

Ha úgy tetszik, időről időre a komfortzónámon kívül.

Rapavi Krisztina

Rapavi Krisztina Címkék nélkül című könyve idén jelent meg, és elérhető a könyvesboltokban.

Kiemelt fotó: Süveg Áron Photography