–

„Volt bennem valami, ami ezt katalizálta”

Minden sejtemben ott lüktetett a bűntudat. Az én bűntudatom. Amikor először letámadott, és elkezdte rólam cibálni a ruhát, totális sokkot kaptam.

Egy cégegyesítésből lett közös cégünk az övéből és az enyémből, az ő vezetése alatt. Így lettem a beosztottja. Amikor megismertem, valami furcsa félelmet keltett bennem. Sosem értettem, de ha a kijelzőn megláttam a nevét, felgyorsult a pulzusom. Ezért inkább kerültem. Aztán beszélni kezdtünk. Egyre többet. A félelem elkopott, minden bizalmatlansággal együtt, és pár hónap alatt valahogy bekúszott a bőröm alá. Ő lett a sohasem volt apám. Nagyon szerettem. Életemben először éreztem valakiről, hogy bekötött szemmel követném bárhova. Mindent tudott rólam, minden titkomat ismerte.

Aznap szabadságon voltam. Valami balfék indokkal hívott be, a kozmetikustól mentem, melegítőben… Sehol egy tűsarok vagy miniszoknya… A dulakodás után jött, hogy ne haragudjak, de ez még sosem fordult elő vele, de tényleg, mert ő egy erkölcsös, és szeretni való... meg... De hát volt bennem valami, ami ezt benne katalizálta, és most az ő élete is összeomlott, mert hát ez meg hogy lehet. Mert ő még ilyet soha, senkivel, és egyáltalán.

Én meg ültem ott a tárgyalóban ledermedve, teljesen összeomlottan, rendezgettem a megtépázott ruhámat, és szétmart a bűntudat.

Biztos tényleg félreérthető voltam, ami furcsa, mert sosem gondoltam rá férfiként, de ez is azért van, mert én vagyok ilyen defektes. Már nem úgy általában, de most biztosan.

„Mekkora idióta voltam!”

Van az a fajta barátnő, aki azt is tudja, mikor csináltatok otthon utoljára, és milyen szögből, mert ő mindent tud. Épp ez a barátnőm állt kint a folyosón, amikor végre kijöttem a tárgyalóból. Egy egészen apró pillanatig átfutott rajtam, hogy a nyakába borulok, és kipanaszkodom magam, hogy ez az ember, akiben annyira bíztam, és felnéztem rá, és ma reggel még azt hittem, ő egy csoda, most rám vetette magát itt a tárgyalóban, teljesen váratlanul, de nem is úgy, mint egy férfi, hanem, mint valami kiéhezett farkaskölyök, minden kontroll nélkül. Én meg azt sem tudtam, hol vagyok hirtelen, csak az őrült pánik tombolt odabent, és most végre kijöhettem, és uramatyám, most mi a szar lesz? Hogy árulhatott így el, mikor én annyira megbíztam benne? Hogy dolgozunk így együtt tovább? Egyébként is, adjon már valaki egy ásót hagy földeljem el magam, mert ez annyira gáz.

De hetekbe telt, mire először elmondtam neki. Képtelen voltam róla beszélni.

Pár napig azt hittem, ez tényleg csak egyszeri botlás volt. Mekkora idióta voltam! A történtek után lassan, és finoman szorongatni kezdett a munkámban, mert ő nem bírja, muszáj lesz megtörnünk ezt az együttműködést, tudja, hogy ez több mint ötszáz ember állása, de hát értsem meg…

Közben egyre több kolléga suttogta a titkaimat, amiket megosztottam vele. Hetek alatt teljesen elszigetelt szinte mindenkitől. Úgy éreztem, megszakadok a nyomás alatt, és mégsem voltam képes beszélni róla senkivel. Ötszáz család egzisztenciája, és persze minden, amit felépítettem, mert én ilyen balfék vagyok… Egy kollégám ajánlott egy terapeutát. A második ülésen azt mondta: „ez az ember nagyon veszélyes, én féltem magát, legyen vele együttműködő”. Ennyi… Ez volt az egyetlen „objektív” tanács.

„Hagyd magad, hamarabb szabadulsz!”

És igen. Én igent is mondtam. Egyetlen alkalommal az én beleegyezésemmel történt. Azt gondoltam, ha valaki ilyen megszállottan akar valamit, és megkapja, az majd kioldja belőle az érzést.

Ezt gondoltam: „Hagyd magad, hamarabb szabadulsz!”… mekkora baromság volt.

Valójában csak prostituáltam magam… a szabadságom reményében… miközben ezen a ponton végleg elszabadult a pokol.

Már minden irányból zsarolt, semmilyen fizikai erőszak nem volt neki sok. Úgy érezte, azon az egy reggelen a tulajdonává tett. Meg sem hallotta, hogy nemet mondok, simán kitekerte a karom egy tárgyalóban úgy, hogy a falon túl negyven-ötven kolléga volt, aki bármikor benyithatott volna. Hogy miért nem sikítottam? Én? Én rettegtem legjobban, nehogy valaki így lásson, hogy rájöjjön, milyen gyenge és legyőzhető vagyok.

„Gyűlöltem magam azért az egy igenért”

Kemény év következett, a harcok, a veszekedések, random megjelent bárhol, ahol épp dolgoztam, néha brutális fizikai dulakodások, rettegés, para, fenyegetés, nálam meg csak a szégyen és a szégyen, minél mélyebbre süllyedtünk, én annál jobban szégyelltem magam. Korábban az egeket verő önbecsülésem a béka segge alatt lévő mocsár aljából nyíló rohadt nagy barlang alján volt. Közben egyre betegebb lettem, 47 kilóra fogytam, és már egyáltalán nem tudtam enni.

Gyűlöltem magam azért az egy igenért, és úgy éreztem, nincs is alapom segítséget kérni.

Egy évvel később adtam fel, és léptem le, miután egy látogatását követően a barátnőm, a világ legbékésebb embere azt mondta: te, én képes lennék megölni, ha látnád magad egy ilyen találkozás után, kiszív belőled minden életet.

A végső döntésem pedig egy kórházi ágyon született meg.

Az elválás után két évvel fújt össze a szél egy régi kolléganővel, aki egyszer csak ezt mondta:

„Jajj, drágám, nehogy azt hidd, hogy nem tudom, mi történt veled, és azt sem, hogy annyira magad lennél ebben… csak én ismerek személyesen két másik ugyanilyen nőt, mint te.”

Mesélni kezdett. Hogy azokkal a nőkkel mi történt. Nem hasonló… ugyanaz. Azok a helyzetek, azok a lelki- és fizikai fenyegetések, mint valami elbaszott déja vu. 

Akkor merült fel bennem először, hogy talán mégsem az én hibám… Ez a beszélgetés pedig valami számomra váratlan és nagyon ijesztő dolog kezdete lett…

Folytatása következik.

Zita

A történet első részét ITT tudod elolvasni.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Discha-AS