–

Nagyon szeretnék írni egy jó kis happy endet. Ez a sztori viszont nem túl happy, és az endet sem könnyű benne definiálni. Azóta egy érzelmi rafting az életem. Vannak egész jó napok, hetek, hónapok. Egyre több, és hosszabb ilyen időszak van. És vannak ultra szarok. Amikor egy minimális provokáció bekapcsolja az emlékeket.  Az elválás után pár hónappal, a mélyponton, az egyik terápiás csoporttársam megkérdezte: Tudod, milyen önző szemét vagy, hogy az öngyilkosságon gondolkodsz? Mi lesz így a gyerekeddel? Én meg nem értettem, hogy nem vágja, hogy szerintem ezzel csak segítenék rajta. Tudtam, hogy rohadt nehéz velem.

Elizabeth Gilbert azt írja, hogy mindenkinek van egy saját szava, ami egészben kifejezi őt. Az én szavam a NŐ volt. Úgy húszéves korom óta. Megkérdőjelezhetetlenül. A történtek után eszelős szélsőségekben voltam, először próbáltam ezt a képet visszaerősíteni, totál vállalhatatlan flörtökkel, aztán meg három centisre vágattam a hajam, a szoknyáimat farmerokra cseréltem, és leginkább egy szétesett kamasz fiúra hasonlítottam. Amíg teljes lényeddel tudod, ki vagy te és merre tartasz, fogalmad sincs, mi történhet, ha valaki apró szilánkokra töri ezt a képet. Féltem, hogy el tudunk romlani, mint egy gagyi kínai távirányítós autó. Kiég egy funkció, és cseszhetjük.

Utolsó találkozásunkkor kifelé indultam, ő utánam szólt: „már tényleg nem szeretsz?” Visszafordultam, a szemembe nézett… „Tényleg ennyire utálsz?” Nem válaszoltam. Azon gondolkodtam, tudom-e még értelmezni a szót: „szeretlek”.

Hogy hányszor mondta ő, és én hányszor mondtam neki. A hülye amerikai keep smiling feelingben nálunk a cégnél mindenki ölelkezett, ha találkoztunk, és ész nélkül dobáltuk a „szeretlek”-eket. Erre épült a teljes arculat. A szeretetre. Az emberekre. És a segítségre. Már nem tudom, mit jelent ez a szó. Mert az elején valóban nagyon szerettem. Ő lett a sohasem volt apám... amíg először le nem cibálta rólam a ruhát.  Miután egy évvel később feladtam ellene a harcot, 47 kilósan, egy kórházi ágyon fekve, félig még altatásban, infúzióval a karomban, amikor utoljára „megszeretgetett” minden könyörgésem ellenére, sokszor kérdeztem: Annyira szerettelek, miért csinálod ezt velem?  Ő pedig azt válaszolta: mert szeret. Hát, baszki, inkább ne… Furcsa, hogy akkor el sem gondolkodtam rajta, mennyire semmi köze nincs az erőszaknak a szeretethez. De még a szexhez sem. Csak hatalomgyakorlás.

Hónapokig dolgoztunk az elváláson. Belső vizsgálatok, pénzügyi átvilágítás és jegyzőkönyvek… arról, hogy minden rendben van a cégben az átadáskor. Furcsa izgalommal vártam, mint gyerekkoromban a karácsonyt. Amikor ültünk egymással szemben – utoljára – és aláírtuk a papírokat, hihetetlen eufóriát éreztem. Mintha hirtelen kegyelmet kaptam volna a halálsoron. Nem ébredek több reggel azzal, hogy vajon ma meglátogat-e? Vagy berendel-e a központba valami gagyi indokkal? Tekergeti-e majd a karom, vagy odavág valamihez, ha nem akarom hogy hozzám érjen? És mivel fog mások előtt megalázni, ha nem sikerül? VÉGE VAN! Egy élő Cindy Lauper video voltam…. Girls just wanna have fun.

Mondjuk, ez egy igen rövid fun volt. Az eurfória erős volt, de gyorsan múlt, és durva depresszió követte. Retro popból dedh metal. Lehet valami furcsa zóna élet és halál között. A szíved még dobog, felkelsz, létezel, de a szemedből eltűnik minden fény, nem érzel semmit, csak rohadt nagy kongó ürességet. Már nincs a folyamatos adrenalin, nem vagy a vadász elől futó Bambi, így tudsz újra gondolkodni. Gyűlölöd őt, mert ezt tette, magadat, amiért ilyen gyenge voltál, és már leszoksz róla, hogy imádkozz, csak néha megkérdezed Istent: ha valóban létezel, hogy engedhetted?  

Mindenem nála hagytam, új céget alapítottunk. Jött a barátnőm reggel, én meg tíz körül elővergődtem pizsiben, és a pokolba kívántam, ő meg türelmesen kért úgy átlag négyszer délig, hogy legalább fésülködjek meg vagy mossak fogat, de délutánra már a tusolásról is tárgyaltunk, így sikeres estéken már egyre kevésbé hasonlítottam Victor Hugo főhőseire… a Nyomorultakból

Tudtam, hogy mindenkinek azt mondja, azért léptem le, mert lehúztam a céget. Mindig is azt gondoltam, a tolvajok a világ legszánalmasabb lényei, mert ellopni valamit: annak elismerése, hogy te képtelen lennél azt a dolgot megalkotni vagy megszerezni. Mégsem védekeztem. Jobban el tudtam viselni, hogy tolvajnak tartsanak, mint azt, hogy felvállaljam az igazságot, mert még mindig annyira szégyelltem magam.

Több mint egy év, amiről alig vannak emlékeim. Terápiák, nyugtatók, sötétség. Elég „kafkás” év volt.

A három legfontosabb mondat, amit az emberektől kaptam ebből az évből:

– Én tíz évet húztam le mellette, és hidd el, amikor döntött rólad, te már halott voltál. Sok sztorit néztem végig, és bárhogy küzdött ellene, mindenki alul maradt. Nagyon okos volt, tökéletesen választott áldozatokat, annyi nő, és sehol egy feljelentés. (Ezzel adtam magamnak az első felmentést. Szerintem ezután már délben fésülködtem, és lehet, hogy néha önként is tusoltam. De azért felmerült bennem, hogy ez a hasznos infó jöhetett volna… a megfelelő időben

– Drágám, én több ilyen áldozatot is ismerek, mint te. (A második felmentés. Mégsem vagyok „egy démon, akit azért küldött Isten, hogy neki nehéz legyen”. Ez volt a legfontosabb mondat, mert itt gondolkodtam el rajta őszintén, hogy mégsem az én hibám, hogy kár ezen magam karmolászni, sőt… mi a fenéért nem őt karmolásztam inkább.)

– Engedd el. (Súlyosabb esetben ne vekengj ezen – jelentsen ez bármit is… remélem, erre jönnek majd magyarázó kommentek) A kedvenc mondatom. Jelentése: Nem elég, hogy képtelen vagy megérteni, mit élek át, de még azt is érezteted velem, hogy teljesen balfék vagyok, amiért nem léptem már túl „ezen a kis karcoláson”. Így vagy zéró az empátiád, vagy tudod, hogy ez gáz, de tehetetlennek érzed magad, ezért engem támadsz… tehát: zéró az empátiád.

Fél évre rá pedig kaptam egy telefont, hogy valaki meghallgatást kért a cégcsoport elnökségétől, amin meg kell jelennem.

Jó lenne leírni, hogy ott minden kisimult, és nem védelmezték, és hogy a másik érintett nő nem lett később súlyos rákbeteg, hogy nem estek ki évek az életemből a szürkületi zónában, ahol élő sem voltam és halott sem, de nem ezt történt. Ültem szemben a vezetőkkel, akikkel korábban annyi üzleti vacsorán mosolyogtunk egymásra, és arról beszéltek, hogyan rendezhetnénk ezt a félreértést. Érted… FÉLREÉRTÉST.   

De valamit mégis jelentett. A szembenézés. A vezetőivel. Nem vele. Azért annyira nem volt kemény férfi, hogy odajöjjön.

A vezetői persze védték, de egyetlen pillanatra sem emelték fel a tekintetüket az asztal lapjáról.

Értékesebb volt számukra az igazságnál, vagy a saját gerincüknél. De nekem számított, hogy ott voltam, és hogy ült mellettem valaki, aki szembeszállt velük. Persze minden sejtemben remegtem, mint akit ráznak, de rákényszerültem, hogy beszéljek róla, és ez felszabadító volt. Akkor tudatosodott végleg, hogy ez valójában nem is az én szégyenem.

Hiszem, hogy minden okkal történik velünk, és végül valami jobb felé visz. Ezért amióta élek, először vágyom Marty McFly időgépére. A lökött professzorral… vagy anélkül. Elmondanám magamnak: nincs olyan, hogy véletlen… vagy csak most az egyszer.

Az erőszak: életforma. Megmagyaráznám, hogy nem kell mindent egyedül megoldanom, és aki ezt nem érti meg, szimplán baromi szerencsés, mert még életében nem élt át hasonlót.

Emlékeztetném magam, hogy nem én vagyok Csőrike a nyomorult kalitkában, aki előtt folyton nyálcsorgatva áll a nyamvadt kandúr. Addig ordítanék magammal, amíg fel nem derengene, hogy mindig inkább gladiátor voltam, aki túlélt egy rémes gyerekkort, óriáscéget épített a semmiből, képes volt gyereket szülni, és csupa olyasmiért harcolni, amire csak egy nő képes. Megspórolnék magamnak pár kihagyható évet. És ami a legfontosabb, nem várnám meg, hogy teljesen lerombolja, amit magamról felépítettem. Mert ezt volt a legnagyobb meló visszatornázni.

Mindazonáltal, ha egyetlen nőben is, aki olvasta ezt a sorozatot, felmerül, hogy szembeszálljon addig, amíg még álló helyzetben van, nem pedig akkor, amikor már a földön fekszik… már nem volt hiába, ami velem történt.

Azt nem állítanám, hogy megérte. De legalább értelmet nyerne. Azt hiszem, mi végig egy ringben álltunk, én pedig arra vártam, hogy egyszer csak megszállja a jóság, nem üt majd tovább, és boldogan elsétálunk a naplementében, mindenki a saját irányába. Elég nagy árat adtam azért a tök egyszerű tényért, hogy a ringből mindig csak egy ember jön ki sértetlenül. Úgyhogy ilyen helyzetben az egyetlen esélyed, ha mindent megteszel azért, hogy te legyél az. 

Zita

Itt olvashatod el a sorozat első két részét.

Most már elég! Egy zaklatás története, 1. rész

Megölt a bűntudat – Egy zaklatás története, 2 rész

Ha veled is történt már ilyesmi, mindenképp olvasd el ezt a cikket!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/tatyana_tomsickova