Felmondott a fiam rajongásig szeretett óvónője. Előfordul az ilyesmi, óvónők jönnek, óvónők mennek. Ez nem is meglepő a rengeteg adminisztráció, az alacsony társadalmi- és anyagi megbecsültség, a magas csoportlétszám, a túlszabályozottság... és a még ki tudja mi minden mellett.

Az sem meglepő, hogy egy nagycsoportos fiú olyan komoly érzelmeket él át, mint amilyeneket a gyerekünk. Sejtettük a feleségemmel, hogy ki fog akadni, hiszen minden reggel rohant hozzá, hogy átölelje, minden délután még két-háromszor visszaszaladt hozzá, hogy elköszönjön, többször volt, amikor reggel úgy kelt, hogy az ő nevét mondogatta, a legjobban szeretett négy-öt ember felsorolásakor pedig mindig ott volt ő is.

Így aztán nemcsak mi tudtuk előre, hogy ki fog készülni, hanem még az óvodástársai is úgy reagáltak, hogy hú, szegény Beni, mi lesz most vele.

Készültünk is okos mondatokkal, de azt nem sejthettük, hogy mennyire nehéz lesz tényleg mellette és vele lenni.

Aztán eggyel közelebb kerültünk Beni valóságához, amikor megtudtuk, hogy ő volt az egyetlen a csoportból, aki sírt, amikor Anna néni bejelentette, hogy többet nem lesz velük. Lassan elkezdtük érteni, hogy egy ekkora gyerek épp olyasmiken megy keresztül, mint egy kamasz vagy egy felnőtt, ha szakítanak vele, és még nem érti az okát, még bízik, reménykedik abban, hogy hátha nincs vége.

Sok mindent végigcsináltunk már szülőként a gyerekünk mellett. Volt már kórházban, nagyon csúnyán megütötte már magát, volt, hogy megsértődött, haragudott, megbántották, de olyan, ami minket is ennyire és ilyen hosszan megviselt volna, ahol ennyire tehetetlenek éreztük magunkat, még soha... Az ilyenekhez aztán tényleg nem kap instrukciókat a szülő.

Persze sok kudarc, trauma és gyász éri még a fiunkat, sőt: relatíve sokkal komolyabbak és nehezebben feldolgozhatók is lesznek még, nincsenek kétségeink, de hát akar a franc relativizálni!

Ha egyszer teljesen objektív okai vannak a kiborulásának, akkor miért ne arra reagáljunk, amit ő megél?

Így aztán ölelgetjük, puszilgatjuk, próbáljuk sorolni az okos mondatokat, amiket előre kitaláltunk, igyekszünk úgy keretezni a helyzetet, hogy a változás pozitívumait emeljük ki, és még csak arról sincs szó, hogy ne hinnénk ezekben, és ne gondolnánk ezeket tényleg okos és jó mondatoknak. Egyszerűen csak nem számítanak még.

Mert egy gyerek még alig tud késleltetni, de még ha tud is, azért alapból azt szokta meg, hogy a szülei azonnal megoldják a helyzeteket, egyből segítenek neki, mindenre tudják, mit kell mondani, de közben, az van, hogy még a tökéletes This Is Us tökéletes Jackje is azt mondja az egyik részben az egyik fiának: figyelj, én is most csinálom először, nem mindig tudom, hogyan kell csinálni, néha hibázni fogok.

Szóval mi is most csináljuk csak először, a sorozatbéli Jacktől fényévekre vagyok, és még csomó indulat, értetlenség, kiszolgáltatottság és tehetetlenség is van bennünk az óvoda és a kerület felé, de mindez persze a fiamnak tök mindegy, nem is mondjuk neki, egyszerűen csak csúszunk bele az estébe, egyre később kerül ágyba, ilyenkor már rég aludni szokott, de még mindig csak rázkódva mondja, hogy Anna néni pótolhatatlan, és majd hívjuk meg a születésnapi zsúrjára. Megígérem, hogy írok neki egy levelet, amiben megkérdem, hogy eljönne-e a zsúrra.

Miközben ott fekszem mellette, és simogatom a hátát-tarkóját-nyakát, lassan mégis álomba hüppögi magát, én pedig azon veszem észre magam, hogy míg ő kiegyensúlyozottan lélegzik, én már nem tudom visszatartani a sírásomat.

 Csengeri Miksa

Kép: iStock by Getty Images