-

Nekem már nem fáj semmi, miattam ne aggódjatok. Holnap elvisz Gizi néni a nagy zsákban, a reinkarnációról már lemondtam, nincs a suliban szelektív hulladékgyűjtés, pedig ha egyszer megint levél lehetnék, esküszöm, jobban vigyáznék. Persze azt nem tudom, hogyan vigyáznék, mert a papír az papír, téphető, gyűrhető, az égetésről ne is beszéljünk, de akkor is vigyáznék, elvitetném magam valami szellővel, nem fogna rám a toll... vagy mantráznám annak a kislánynak, hogy ne, ne írj meg, nem szabad, baj lesz belőle!

Jaj, pedig de kedves volt, de édes, bolondos, gyermeteg szerelem: gyöngybetűkkel írta, itt-ott alaposan rá(m)nyomva a tollat, picit fel is szisszentem, de mosolyogtam, szépen ittam a tintát az udvari kispadon, a napot is hagytam, hadd süssön át rajtam.

De mit fecsegek itt össze-vissza, inkább elmesélem részletesen, hogy is kerülök a tanári asztal melletti kukába. Darabokban.

Füzetlap volnék, a borítón lovak, én középütt lapultam sokáig, nem ért még el hozzám a tollbamondás. A kislány harmadikos. Szerettem vele lenni, kedélyes, kedves gyerek, tisztán tartja a dolgait, engem is, a lovaimmal együtt.

Kicsit persze szeleburdi, egyszer elhagyott már a suli mosdójában, de szerencsére távol a vizesblokktól, sőt: egyszer voltam étkezőtálca is. Azonban nem panaszkodhattam, csak hetente kétszer kellett suliba mennem, az otthoni íróasztalra pedig kellemesen odasütött a nap délután. Jókat szunyáltam, míg a kislány mást tanult. A heti két iskolanap persze tele volt kalanddal, kihívással, a szomszéd lapból a múlt héten gyűrtek galacsinokat, firkálás is akad bőven, aranyosak ezek a gyerekek, na.

Velem azonban más volt a célja a kislánynak.

Pár napja levegőzni vitt az iskolaudvarra. Ragyogó napsütés volt, a friss, kora nyári szél bele is borzolt a lapjaimba. A gesztenyefa mögötti padon, ahová a kislánnyal ültünk, szándékosan nálam nyitotta fel a gyerek a füzetet. Kitépett, gondosan ügyelve a szakadás minőségére. Igyekeztem én is nagyon, nem lett csálé a széle, sejtettem, hogy valami fontos feladatom lesz, szépnek kell lenni. A kislány lefektetett a padra, fellibbenő sarkamon átszűrtem egy kicsit a napot, kíváncsian vártam, mi következik. Izzadtak az ujjai. Ittam a nedvet egyenletes eloszlással, nehogy foltot hagyjon, és ekkor már tudtam, levél leszek, igen, én igazi levél leszek!

A kislány írni kezdett. Megszólítás. (Szent isten! Neki ír, annak a fiúnak, igen, a kis barna, szemüvegesnek, ő lesz az! Simon.) Szünet. Hosszú szünet. (Írjál, írjál, ne csigázz, nem bírom, hadd lássam!) Beléd vagyok zúgva. (Te jó ég, micsoda boldogság, szerelmes levél lesz belőlem! Köszönöm a sorsnak, köszönöm ezt a nemes szerepet!)

A kezdeti megtorpanás, bizonytalan sorvezetés után gyöngybetűkkel született meg a kilencéves kislány életének egyik legfontosabb, de legalábbis legemlékezetesebb irománya: az első szerelmes levele.

Meghatottan adtam át magam a tollsercegésnek, elnéztem az izgatott, kerek pofiját, kimelegedtem az izzadó kis ujjak alatt.

Becsöngetésre elkészültünk. Elkészültem. Óra előtt, a folyosón még egyszer átfutotta a tartalmat a szerelmes szerző, majd a legnagyobb csodálatomra egy kémcsőbe görgetett. Élete első szerelmes levele... és palackpostát alkalmaz? Fantasztikus! Gondosan el volt tervezve minden. A kislány arca virágos, szeme izzó, homloka gyöngyözik: átadta a levelet a futárnak. A fiú osztálytársa bizalmas barát, segített a kis palackot a fiú padjába rejteni. Aztán kénytelen voltam összegörnyedve várakozni egy napig.

Persze semmit nem aludtam. Vajon mit szól majd a fiú? Mikor talál rám? Ugye, nem ejti le a kémcsövet? Egyedül olvas majd el? Fogok neki tetszeni? Mosolyog? Elhűl? Mi lesz velem? Mi lesz a kislánnyal? Ahogy másnap az első órára becsengettek, a szívem úgy kalapált, majd kiverte a kémcső dugóját. Szaladoztak a betűk a felszínen, fickándozott a tartalom. Simon beült a padjába. Kikukucskáltam. Piros póló volt rajta, élénk, akár a szerelem! Ahogy az üvegfalon keresztül őt kukkoltam, hirtelen behajolt a padba. Észrevett! Meglátott! És már nyúlt is értem, amikor dörgedelmes tanárhangtól visszariadva rántotta ki a padból a kezét. Én is megijedtem.

Szerettem volna egyszeriben felzabálni minden gyöngybetűt, eltüntetni a  kilencéves szív lenyomatát, mert tudtam, éreztem, Simon mozdulatából világossá vált, hogy nagyon nagy baj van.

Közeledett a tanári hang, recsegő, mély, unott és dühös. Simon feszengeni kezdett a székén. Én füleltem, lapultam, reménykedtem, hogy átvészeljük az otromba pillanatot. Átvészeljük mind: Simon, a kislány, a leheletfinom, gyermeki intimitás – és én.

Azt ígértem, elmesélem részletesen, mi történt, de legyetek egy kis belátással. Nem könnyű. Én csak egy félfamentes, csíkos füzetlapnak születtem, ám a sorsnak és a kislánynak köszönhetően valódi szerelmes levéllé avanzsáltam. Olyan titkot őrizhettem, olyan üzenetet vihettem, ami világokat mozgat, amitől élesebbek a színek, gömbölyűbb a gömbölyű, és amiről az a drága kislány hónapok óta álmodozik. Legyetek belátással, hadd ne kelljen részleteznem, hogyan gyalázott meg a tanár engem, tépte darabokra az éltető illúziót... és rúgott acélbakanccsal mindenbe, amit pedagógiának nevezhetünk.

Igen, a tanár odalépett, kiszedett engem  a padból, a kémcsövet eldobta (azóta se tudom, hol lehet), engem kigörgetett... és gyalázatos módon tett mindannyiunkat a földdel egyenlővé: kávészagú, rezes hangon, rutinos hangerővel olvasta fel a kislány szivárványos szavait, hallottam, ahogy ripityára törik mindegyik a linóleumon.

Hangsúly nélkül, érthető tempóban, hogy mindenki, de mindenki megértse: most belezi ki a magánélet legrejtettebb odvait. Pusztulj, titok, pusztulj, szerelem!

Az osztály felröhögött.

Ordítani tudtam volna. De én csak egy hangtalan levél vagyok. Egy személyes üzenet, egy gondolat, érzés, magánügy. Így aztán némán tűrtem, ahogy darabokra tépett a díszpedagógus. Nagyon fájt, mi tagadás. Hát még a kislánynak...

És ahogy a papírkosár felé hajított a merénylő, röptömben még láttam, hogy válik Simon arca egyszínűvé a pólójával.

Fiona

Mit tehet a tanár, ha pad alatti levelezésen kapja a diákjait? Meddig mehet el a fegyelmezésben, a példastatuálásban? Vajon hol ér véget a magánszféra és hol kezdődik az osztály érdeke? Olvasd el dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember szakvéleményét az esetről! KATT IDE!

A fotó illusztráció, nem a történetben szereplő kislányt ábrázolja.

Forrás: Flickr/lecates