Nemrégiben nyílt nap volt az óvodában. A csoportszobán belüli foglalkozásról most nem írnék, rendben zajlott minden, ahogy a bemutató órákon általában. Utána is bent maradhattak a szülők, hogy megnézzek egy tízperces testnevelés foglalkozást.  Az óvó néni – nevezzük a továbbiakban Marcsi néninek – feltette a gyerekeknek a kérdést, mit szeretnétek játszani az udvaron. A gyerekek különböző fogócskatípusokat neveztek meg, mindnek volt valami különlegessége, például a jégfogónál jéggé kellett dermedni, és megvárni, míg valaki felolvaszt stb. Az egyik kisfiú a „vécéfogó” nevű játékot kérte.

Nem mondom, hogy nem hangzott furán, de azt sem állítom, hogy azonnal megszólalt volna bennem a vészcsengő: tudom, hogy ebben a korban minden őrült vicces, ami a mellékhelyiséggel kapcsolatos, kíváncsian vártam, vajon milyen lesz ez az – egyébként közkedveltnek tűnő – fogócska. Rendkívül egyszerűnek tűnt – a szó minden értelmében. Akit elkapnak, vécévé változik, fél térdre ereszkedve leguggol, és egyik karját kinyújtva várja, hogy „lehúzzák” – ekkor visszaváltozik, és folytathatja a menekülést, míg el nem kapják újra, és újra vécé nem lesz belőle.

Arcomra dermedt a mosoly, és fürkészőn néztem körbe: a többi szülő szerint ez rendben van? De az ő szemükben nem változott a csillogás, tovább élvezték a madárfütty és napsütés örömeit, és derűsen nézték csemetéit klotyóvá lényegülését.

Amikor a kislányom zavarodott mosollyal fél térdre ereszkedett, már a dermedt mosoly is leolvadt az arcomról. És amikor egy kisfiú – nevezzük Alexnek – odarohant hozzá, hogy megmentse, vagyis lehúzza, már azt hittem, hogy ennél nem fogom rosszabbul érezni magam. De tévedtem. Alex, aki egyébként kifejezetten szereti a kislányomat, és gyakran szebbnél szebb szavakkal meg is vallja neki érzelmeit, a vécéjátékba belemelegedve ráült a lányomra, és a megváltó gesztusra, a lehúzásra azután került sor, hogy eljátszotta, elvégezte a dolgát.

Ezt a rövid játék során kétszer is végig kellett néznem, és nem sokat javított a helyzeten, hogy Marcsi néni rászólt a kis Alexra: „Csak húzd le, nem kell ráülni!” Hát nem, valóban nem kell ráülni, annyira nem, hogy legszívesebben ráordítottam volna arra a szegény gyerekre:

Ne merészeld vécének használni a kislányomat! Nem tettem. Még aludtam is az esetre, mielőtt az óvodában szóba hoztam volna.

Szülői értekezleten finoman és udvariasan kezdtem a mondandómba, előrebocsátva, hogy egyrészt tudom, hogy a játékot a focira járó fiúk honosították meg a csoportba, ők pedig az edző bácsitól tanulták, másrészt azt is tudom, hogy a gyerekek tulajdonképpen kedvelik, nekem mégis fájt a kislányomat látni, amint vécévé változik (és még használják is). Segélykérőn néztem körbe, hátha valaki mellém áll, de legnagyobb meglepetésemre több szülő is a felől biztosított, hogy fogok én még ezzel a játékkal máshol is találkozni (ők is látták iskolai nyílt napon), meg hát a gyerekek tényleg szeretik.

Rendben, de nekem nem tetszik a játék indirekt üzenete. „A gyerekek ebbe nem gondolnak bele!” – érvelt egy újabb anyuka, maga is testnevelőtanár. Hát nem azért vagyunk mi a felnőttek, hogy mi gondoljunk bele? – tettem fel a kérdést, de süket fülekre találtam. Vagyis: Marcsi néni megígérte, hogy többet nem játszanak ilyet. De magyarázatképpen hozzátette: ők azért örültek ennek a játéknak, mert végre a fiúk hoztak valami férfiasat, amire olyan nagy szükség van, hiszen a szakma (az óvódapedagógusi) annyira elnőiesedett. Mindezt nem gúnnyal idézem: Marcsi néni legalább meghallotta, amit mondtam, én pedig elhiszem, hogy őt is a jó szándék vezérelte, amikor a fiúk kedvében próbált járni. Még akkor is, ha elkeserítőnek tartom, hogy a férfias ezek szerint a tahó szinonimája.

Mert ez egy tahó játék.

Elárulom: van a kislányomnak is egy titkos vécés játéka, néha, nagy kuncogva maga is azt játssza itthon. Három fontos dologban tér el a vécéfogótól: először is, amint írtam, titkos. Én tudok róla, de a lányom meg tudja, hogy a vécés ügyek az intim szférába tartoznak, ha viccelünk is velük, megválogatjuk, hogy ki előtt. Ő engem beavatott, de – és ez a második különbség – nem én, a felnőtt buzdítom rá, én csak hagyom, mert amúgy nincs benne semmi disznóság. A harmadik és egyben legfontosabb különbség pedig: nem aláz meg vele senkit.

Ezt próbáltam meg elmondani a szülőin is, eredménytelenül. Hogy az Alexek és társaik ne úgy fejezzék ki szerelmüket a kislányaink felé, hogy előbb vécének használják őket. És persze a fiúk se használják vécének egymást. És ha ez nekik nem is durva, nekünk, felnőtteknek – akik annyi mindent megteszünk a gyerekeinkért: együtt hozzuk rendbe az ovi udvarát, együtt gyűjtünk virágokra, új játékokra – legyen már evidens, hogy azt várjuk el a gyerekeinktől: tartsátok tiszteletben egymást. Különben felnőnek, és felnőttként sem fognak különbül bánni egymással, és elárulom, velünk sem. Különben lehúzhatjuk a vécén az összes szülői jogunkat és kötelességünket, az elnéző mosolyunkkal együtt.

Képünk illusztráció!