-

Hamu és Pocak

- Szerinted nekünk mindig itt kell élnünk? Itt a csatornában, mint a szüleinknek? - kérdezte Hamu, az aprócska patkány.

- Miért? Hova vágysz? Talán Hawaiira, a tengerpartra? Vagy éppen síelni, az Alpokba? – nevetett fel gúnyosan Pocak, a bátyja, miközben beleharapott egy rothadó almahéjba.

- Mindegy hol… csak valahol… ahol szeretnek - merengett el Hamu.

- Minket? Mi patkányok vagyunk, hugi. Minket nem szeret senki – vágta rá keményen Pocak, majd így folytatta. - Ahhoz kiscicának kellett volna születnünk. Vagy kiskutyának. De tudod, mit? Még az egereket is jobban szeretik nálunk.

Hamu odakucorodott a bátyja mellé, magára húzott egy csokipapírt, és szeretett volna mielőbb álomba szenderülni, de valahogy csak nem sikerült neki.

- Én nem akarok mindig bujkálni. Nem akarok így… a sötétben élni - mondta Hamu.

Pocak ekkor felpattant mellőle, mintha fenéken csípte volna egy bolha – ami pedig nem valószínű, mert ő és a bolhák rég megszokták már egymás társaságát –, és hevesen gesztikulálva magyarázni kezdett:

- Nem? Akkor tessék! Menj csak fel a felszínre! Tudod, mi lesz, ha meglátnak? Megmondom én: Megkergetnek! Anyoncsap…

Ezt azonban már nem tudta befejezni, mert heveskedés közben rálépett egy banánhéjra, és zsupsz, becsusszant a csatorna vizébe. Hamu nagyon megijedt. Kétségbeesetten kiabált: Pocak! Pocak!

De Pocak nem bukkant fel, a feketén csillogó folyam magával ragadta. Hamu nem tétovázhatott tovább, szeretett bátyja után vetette magát. A víz hideg volt és nyirkos. Hamu hevesen kapálózva próbált a felszínen maradni, miközben apró fekete szemével testvére után kutatott. A hömpölygő víz azonban erősebbnek bizonyult. Kis testét a csatorna kemény falának csapta, ő pedig…

rat

Maga sem tudja, mennyivel később, arra eszmélt, hogy egy pufók valami ül a pocakján, és a mellkasát csapkodva a nevét kiabálja.

- Hamu! Hamu! Lélegezz!

Még homályos volt a látása, és a csatornavíz savanyú ízét is érezte a szájában, amikor megkérdezte:

- Ki vagy te?

A kis pufók állat megölelte.

- Élsz? Hamu! Kishúgom! – örvendezett a pufók.

- Pocak??? – csodálkozott Hamu. – Hogy nézel ki?

- Én? – kérdezett vissza Pocak. – Te hogy nézel ki?

Előbb Hamu pillantotta meg magát a pocsolyában. Csodálkozva vette észre, hogy teljesen megváltozott. Leginkább egy apró, kócos kutyakölyökhöz hasonlított. Pocak is a víztükörbe nézett. Ő is pont úgy nézett ki, mint egy apró kutyakölyök… némi túlsúllyal. De Pocak ekkor mást is észrevett.

- Itt vagyunk fent… a felszínen… meneküljünk, mielőtt... - iszkoltak volna el, de ekkor egy hórihorgas férfi megragadta mindkettőjük grabancát és egy ketrecbe hajította őket.

- Hah! Ocsmány kis korcsok vagytok, de a vevőknek ezt nem kell tudni - mondta a Hórihorgas, majd a ketrecet himbálva hangosan kiabálni kezdett: - Fajtiszta uszkárok, most akciósan! Fajtiszta uszkárok, most akciósan!

- Mmmmimmmi az az uszkár? – kérdezte reszketve Hamu, miközben ide-oda gurgulázott a himbálódzó ketrecben.

- Kutyaeledel… vagy macskaalom… - találgatott reményvesztetten Pocak.

Ekkor azonban egy nyolcéves kisfiú rángatta oda az apját.

- Őket! Őket szeretném. Lehet? – nézett kérlelőn az apjára.

- Végünk - nyugtázta Pocak. Hazavisz, és megetet minket a kutyájával. Vagy kísérletezik majd rajtunk.

A kisfiú apja százötven dollárt adott a Hórihorgasnak, aki ekkor kinyitotta a ketrec ajtaját, és lapátkezével a hátráló Hamuért és Pocakért nyúlt. Kapaszkodtak szegények, küzdöttek, de hiába. A Hórihorgas kitépte, és a kisfiú kezébe adta őket.

- Kiskutyáim! Édes kiskutyáim! - puszilgatta őket összevissza a kisfiú.

Hogy a csatorna vize változtatta-e Hamut és Pocakot kiskutyává, azt senki nem tudja. De hogy a kisfiú azóta is szereti és kényezteti őket, az biztos. Ha nem hiszed… mondanám, hogy járj utána, de inkább… Mégis hidd el nekem.

Kormos Anett

Ha kíváncsi vagy a többiek hír-átiratára akkor KATT IDE, és elolvashatod őket!

Kép: Flickr