-

Az első hét optimizmusát második héten felváltotta a letargia. Beütött a ménkű a kétévesem lelkébe, mert megtörtént a felismerés: ez most már mindig így lesz. Nem volt könnyű átvészelni a hetet. Minden erőnkkel a bölcsis beszoktatás pozitív végkimenetelére koncentráltunk, ám a szívünk mélyén azért sejtettük, hogy benne van a pakliban a drámai fordulat is.

Barnabás kedd reggel nagyon korán ébredt, hat óra előtt. Ekkor már tudtam, hogy nem lesz sétagalopp a délelőtt, ugyanis kizárt, hogy délig ébren tudjon maradni. Mire fél kilencre elkezdtük a harci készültséget az újabb bölcsis bevetésre, már kellően fáradt volt, ezért csak azon imádkoztam, hogy el ne aludjon a bölcsibe vezető úton.

Ez volt az első nap, hogy Marci vitte őt egyedül, úgyhogy elég magas odds-al tettük meg a fogadást a sikerre. Megbeszéltük, hogy így tudom leginkább kihasználni a rám szakadt három órát. Neki munkába menet nem olyan nagy kiesés beadni a csomagot a megőrzőbe, én viszont nyerek ezzel fél órát, ami aranyat ér ebben a szakdolgozatírással és leadási határidőkkel terhelt időszakban.

Így tehát apa és az ő üvöltő kis dervise útra kelt, én meg itthon maradtam a hasadozó szívemmel és a temérdek tennivalómmal. Na, jó, bevallom őszintén, hogy a körülményekhez képest jól viseltem az elgyengülésemre ható helyzetet, még akkor is, amikor Marci kétségbe esve hívott, hogy nem tudja otthagyni a gyereket, annyira ki van akadva. Mármint Barnabás.

Ez mondjuk, elég rossz volt, de annyira szuperül megbeszéltem magammal, hogy alapvetően a bölcsi egy remek hely, és jó dolog, hogy ez a kis sírás nem ingatott meg ebben a hitemben. Egyszerűen úgy vagyok vele, hogy

ez mindkettőnk életében egy fordulópont, nyilván túl kell esnie ezen a megrázkódtatáson, aztán minden megy szépen a maga útján. Jobban meglepne, ha szó és hang nélkül viselné azt a felismerést, hogy nem vagyok ott mellette.

Sokat segített ebben, hogy az anyukatársak és a bölcsis nénik is felkészítettek minket arra, hogy az első pár hét rázós lehet, még akkor is, ha zökkenőmentesnek tűnik az eleje. Nekem könnyű dumálni, mivel Marcinak jutott a rossz zsaru szerep, aki ott hagyja a kis sakálgyereket, neki kell röviden és határozottan búcsút intenie az érte könyörgő kisfiának. Totál igazságtalan, hogy most ő a szarfej, aki ott hagyja, én meg a jófej, aki megmenti. De tudom, hogy eljön az idő, amikor ez fordítva lesz. Amikor azért megy majd a sírás, hogy ne kelljen eljönni, és reggel azért megy a könyörgés, hogy induljunk már.

Nem véletlenül ő a férjem, meg vagyok róla győződve, hogy egy szuperhős.

Persze egész délelőtt a telefonomat bámultam, minden zajra azt hittem, hogy hívnak... és indulnom kell. Miközben annyira drukkoltam, hogy ne hívjanak, mert tényleg rohadt sok dolgom volt. Nem hívtak, úgyhogy útra keltem 11.45-kor. Még mindig elképesztően fura érzés egyedül, babakocsi nélkül sétálni az utcán. Annyira hihetetlen, hogy volt olyan, amikor ennek semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam, olyan természetes volt, mint a levegővétel. Most meg egy asztronautának érzem magam, aki először tesz meg néhány lépést a Marson.

Amikor odaértem a bölcsibe, és minden titkos ügynöki képességemet bevetve próbáltam információt gyűjteni gyermekem hogylétéről, sehol nem találta a tekintetem. Aztán megjelent előttem a bölcsőde vezetője, és felvilágosított, hogy utódom édesdeden alszik a sarokban. Pontosan öt perccel azelőtt adta fel a harcot az álmossággal szemben, mielőtt megérkeztem érte. Tudtam, hogy ebből nem fogok jól kijönni, de nem volt mit tenni, fel kellett öltöztetni és belekönyörögni a babakocsiba. Mondanom sem kell, hogy nem vette jó néven a beavatkozást. Olyannyira nem, hogy délután sem volt hajlandó visszaaludni. Ez még mindig ugyanaz a nap, amikor hatkor kelt...

Délután szokásához hívem elmesélte a nap eseményeit. Kétéves kora ellenére nagyjából olyan szókincse van, mint nekem volt mondjuk tíz éve, ráadásul iszonyú viccesen, felnőtteket meghazudtoló választékossággal adja elő az őt foglalkoztató gondolatokat, így egész jó átfogó képet kapok a délelőtti programról. Ami megdöbbentett, hogy két hét után elkezdett angol szavakat használni. Nem sokat, de valamelyik nap simán elszámolt ötig angolul, és azóta is a legváratlanabb helyzetekben áll elő különböző angol kifejezésekkel.

Most tehát a rázós időszakot éljük, amikor a reggeli elválás több mint könnyes, a déli találkozás viszont felemelő.

Megnyugtattak a bölcsiben, hogy a reakciója teljesen normális, de elfogadja őket, meg tudják vigasztalni, és abszolút partner a játékban, valamint a közösségi életben is, úgyhogy egyre jobb lesz a helyzet. A hét második bölcsis napja már sokkal jobban ment, kevesebb telt el sírással, és több az izgalmas játékkal meg a foglalkozásokkal. Mivel itt március elején ünneplik az anyák napját, kaptam saját készítésű virágot és sütit is, amitől persze menten elolvadtam, és tovább ringattam magam abban a hitben, hogy jót teszek vele azzal, ha heti két délelőtt „megszabadulok tőle". Borcsának tök igaza volt, mi, anyák mindenre találunk magyarázatot.

Azt hiszem, tényleg jó úton haladunk, úgyhogy ígérem, nem fogok többet írni a bölcsiről. Pár hétig...

Pásztory Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak