–

„Kata, felőlem megtarthatod a gyereket, de tudd, hogy én nem ígérek neked semmit. Sem anyagi támogatást, sem jelenlétet, sem segítséget – meggyőzni nem foglak, hogy ne tartsd meg, elhagyni sem foglak, csak mert terhes lettél tőlem, de a fentiek tudatában te döntsd el, mit akarsz tenni.” 

Nem éppen egy hollywoodi filmbe vagy romantikus regénybe illő reakció arra, ha egy nő bejelenti a párjának: gyermeket vár, sőt a legtöbb hétköznapi ember azt mondaná erre: „Miféle seggfej pali az ilyen! Az a nő, aki tartja magát valamire, meneküljön az ilyen elől, amerre lát.”

Ezért is nagy szerencse, hogy az én családomat olyan fából faragták, amelyet nem korhaszt el semmiféle fröcsögés. A „fura szüleim” – ahogy az iskolában a tanárok utaltak papára és mamára – a maguk értékrendjét élték, akkor is, amikor a közvetlen környezetük, vagy az egész világ őrültnek tartotta őket.

Apám, Gyula a hetedik kerületben nőtt fel egy Cserhát utcai szoba-konyhában, amelyet a szülei mellett Vali húgával és nagynénjével, „Pepi” nénivel is megosztott, és bár sokat nélkülöztek, Gyula már egészen kicsi gyerekkorában tudta, hogy ha ezt jelenti a tisztes, rendes család fogalma – robotolni, engedelmeskedni, megfelelni –, akkor ő bizonyosan nem akar „tisztes” ember lenni a társadalom szemében. 

Hosszú, loboncos hajjal, Janka nagyanyám otthonkáiból átszabott ingekben, szétszaggatott farmerban járt, és nyolcadikos korában elhatározta, hogy az élet iskolájában folytatja tovább a tanulmányait. Hamis útlevéllel költözött ki Hollandiába, majd amikor visszatérve megismerkedett anyámmal, Katával, olyan karrierállomásokat jártak be együtt, mint füstölőpálcika-készítő (korhadt Duna-parti faágakat daráltak össze illóolajokkal), batikoló művész (a mosógépünkben festettek ruhákat), és ingekre patentot nyomó szakember, leginkább azért, mert 

egyikük sem érezte úgy, hogy a szakmai tevékenységük meghatározná a személyiségüket vagy az értéküket. Azért éltek, hogy tapasztaljanak, hogy kerekedjen a lelkük és szellemük, és azért dolgoztak, hogy legyen mit enni, és legyen miből kifizetni a számlákat.

Karrierépítés helyett inkább meditáltak, utaztak, barátokkal koccintottak, majd megismerkedve a buddhizmus tanaival, közösséget kezdtek építeni, hogy a hozzájuk hasonlatosan renitensek megérkezhessenek valahová. 

Én is egy ilyen renitens voltam – és megérkeztem egy cseppet sem konvencionális családba: kétévesen dalailáma-beavatásokon szoptam az ujjam a gyékényszőnyegen szundikálva, míg körülöttem több százan mormolták, hogy „om mani padme hum”, eső-áztatta, napszítta hátsó kertünkben heverésztem az eget bámulva, míg az utcáról befogadott összes kutyánk-macskánk körülöttem szaglászott, és mire oviba mentem, meg is kaptam az azóta milliószor elhangzott kérdést:

„Nem szoktad azt kívánni, hogy bárcsak normális szüleid lennének?” A kérdést, amit nem értettem, sem akkor, sem később, sem most

– számomra semmivel sem volt normálisabb drága autót lízingelni a bank pénzéből, és sosem kívántam, hogy bárcsak anyám kiskosztümben járna cigányszoknya meg atléta helyett, vagy hogy apám bárcsak azt mondta volna anyámnak a fogantatásom után: „Édes tündér kisasszonyom, szerelmünk gyümölcse eme magzat, míg élek, nem engedem el a kezed, hisz születendő gyermekünk, és minden kétségen és keserűségen átívelő kapcsolatunk életem értelmét jelenti.” 

Én nagyon boldog voltam a „fura” szüleimmel – ahogy azzal is, hogy bár apám őszintén és tisztán lefektette a gyerekhez való viszonyulása alapjait anyám előtt, ma, harminckilenc évvel később is az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem: barátom, tanítóm, cinkostársam, és természetesen az édesapám, akinél nekem valóbbat elképzelni sem tudok. 

Sokat és sokszor írtam már a Mamáról – az életéről, haláláról, és mindarról, hogy milyen sokat jelentett nekem mindkettő, és bár a Papáról is írtam már könyveimben, cikkeimben, posztjaimban, gondoltam, ideje, hogy bemutassam őt. Steiner „Norbu” Gyulát, akivel kapcsolatban oly gyakran kérdik tőlem: „A te papád a Norbu láma?” 

Én pedig mindig elmondom, hogy „csak Norbu” – mert Papa az a fajta ember, aki nemhogy követelné vagy kérné, hogy státusza szerint kezeljék, sokkal inkább elvonatkoztat a címkéktől és keretektől. Igen, elvégzett egy hároméves elvonulást, amely hivatalosan afféle „lámaképző”, de nem azért tette, hogy bárki a lába elé boruljon, hanem azért, mert… érdekelte. 

Olyanfajta tanító ő, akinek a tudása és tanításai a legjózanabb paraszti ész mondandóját elegyítik a tibeti buddhista filozófia alapjaival és esszenciájával.

Olyan fajta láma, aki nem tömött termekben, vagy könyveken keresztül tanít, hanem az asztal körül, vagy épp személyes Facebook-oldalán közzétett meséivel mindarról, ami történt vele 1952 óta, amióta először nyitotta ki a szemét erre a zavarosan szépséges világra. 

És olyan apa, aki sose kérte számon rajtam, hogy miért nem úgy döntök, ahogy ő döntene – elsősorban azért, mert ha valamit megtanult saját magáról, az az, hogy bárhogy döntött is az élete különféle szakaszaiban, minél több minden történt vele, és minél inkább hagyta, engedte, hogy a történések formálják és tágítsák a látószögét, annál bizonyosabb lett benne: az ember ideális esetben változik. 

Ugyanakkor sosem hagyott rám egyetlen nagy döntést sem, mondván: „azt csinálsz, amit akarsz”, inkább – ahogy igaz barátok, ahogy egymást támogató emberek, ahogy szövetségesek szokták – kérdezett, meghallhatott, majd elmondta az álláspontját, én pedig meghallgattam, visszakérdeztem, és a beszélgetés végén megöleltük egymást, majd mindenki ment a dolgára, és tette azt, amit a legjobbnak látott, a másik áldásával. 

Amikor pedig – egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor – összeakasztottuk a bajszunkat, sosem félt beismerni, ha lehetett volna érzékenyebb is, ez a fajta, önostorozással nem összekeverendő önkritika pedig kiterjed az összes többi emberi kapcsolatára.

Gyakran mondogatja: „Amikor kijöttem az elvonulásról, azt hittem, mindent tudok – pedig nem tudtam lófaszt sem.” 

Figyelem a barátaimat, és látom, hogyan táncolnak pengeélen a szüleikkel való viszonyban – akadnak, akik egyenesen elviselhetetlennek tartják az „ősöket”, mások pedig attól szenvednek, hogy a papa-mama tartja őket lehetetlennek: „miért nem hívsz gyakrabban?”, „miért nem mondtad, hogy…?”, „miért szólsz bele, csak tudom, mi a jó nekem?!”, és végtelenül hálás vagyok, hogy ha két héten át nem emelem fel a telefont, mert épp úgy alakul, akkor is tudom: pont úgy beszélgetünk majd, mint gyerekkoromban, amikor mindennap láttuk egymást.

Félreértés ne essék, a Papa nem tökéletes ember (mert olyan ember szerencsére nem is létezik), ám „tökéletlenségei” valahogy számomra csakis hozzáadnak az ő egyszerű nagyszerűségében szeretni való személyiségéhez. Bár sokan azt mondanák, igazán nem kell minden egyes elbúcsúzáskor elismételni, hogy „jó volt látni, ha valamelyikünk meghalna, nincs min aggódni, minden fantasztikus volt”, nekem valahogy jólesik, hogy arcpirító őszinteséggel beszél az elmúlásról. 

És talán sok gyereknek kellemetlen volna arról olvasni közösségimédia-posztokban, milyen szenvedéllyel és ösztönösséggel, ugyanakkor megfontoltsággal és bölcsességgel viszonyul az apja a szexualitáshoz, nálam ez is csak növeli a coolfaktort, sőt büszkén dobog a szívem, amikor látom a kommentekben, milyen sok nő hálás és boldog: végre egy pali, aki nem köntörfalaz, de nem is bunkó és bántó, és milyen sok férfi érzi, és jelzi: tanulhat a megfontolt szabadszájúságából.

Még azt is szeretem benne, hogy hiába főzök kifogástalan hatfogásos menüt, ő minden szervírozás mellé kenyeret kér, majd elképesztő tempóban töm be minden falatot. 

De a legjobban azt szeretem benne, hogy közel negyven év alatt megtanított arra, hogy a szeretet sosem egyenlő a ragaszkodással, 

és míg oly sok szülő mondogatja a gyerekének: „na majd, ha egyszer nem leszek, megérted, hogy sosem értékeltél igazán”, ő úgy nevelt, hogy pontosan tudjam, érezzem, értsem: ha egyszer majd ő vagy én nem leszünk, akkor sincs semmi baj – mert mindent megbeszéltünk, megtapasztaltunk együtt, amit pedig mégsem, azt majd legközelebb, egy lehetséges következő közös életünk során. 

Steiner Kristóf
A képek a szerző tulajdonában vannak