–

Tegnap rettenetes éjszakánk volt. Barnit köhögőroham gyötörte, ami húszpercenként felébresztette, aztán persze a fáradtságtól sírt, amitől meg az orra dugult el, majd mikor visszaájult az ágyba, már folyt is hátra a cucc, és jött az újabb kör köhögés. Én meg ott feküdtem mellette, és azt éreztem, most azonnal megrendelem az interneten található összes csodaszert, bevetem az összes házi praktikát, vagy betörök egy gyógyszertárba, és mindent beadok neki, amit csak be lehet, sőt minden orvost felébresztek, hogy oldják meg a helyzetet, de azonnal! Mert a gyerekem kellemetlenül érzi magát, és én nem tudok megbékélni ezzel az állapottal. Ilyenkor valahol a tudatom legmélyén pontosan értem, mi történik. Tudom, hogy ezekben a napokban nagyjából minden negyedik családban ezek az áldatlan állapotok uralkodnak, hogy néhány nap, és maguktól enyhülnek a tünetek, sőt hagyni kell dolgozni az immunrendszerét. Tudom azt is, hogy a láz a barátunk, és segíti a gyógyulást, de

ha a gyerek nem érzi jól magát, fájdalma van, akkor a józan ész szabadságra megy, és valami mély, ösztönös anyaállat veszi át a hatalmat a testem felett.

Ez pedig olyan módosult tudatállapot, amit az aggodalom és a tehetetlenség dühítő keveréke idéz elő. Amikor ott fekszem mellette, órákig simogatom a hátát, fogom a kezét, törlöm az orrát, és azt kívánom, bárcsak lenne valami szuper varázserőm, amivel tudnám enyhíteni ezeket a kellemetlenségeket. Minden zsigeremben érzem azt az őserőt, amivel egy anyaoroszlán széttépi a kicsinyére veszélyt jelentő élőlényt, amivel nők több ezer kilométert képesek gyalogolni hátukon a gyerekükkel, amivel sziklákat mozdítanak el, ha ezzel életet menthetnek. Ez az empátia, amiről azt gondolom, a világon minden anyában megvan. (Aztán megnyitom a Facebookot… de ez más téma.)

Mondanom sem kell, hogy ilyenkor végigpörög az agyamon, hogy ez csak egy kis megfázás, amin néhány nap alatt túl leszünk. Milyen lehet azoknak, akiknek hosszú, súlyos betegségeket kell végigasszisztálni? Hol vannak ezek a családok, milyen segítségre számíthatnak? Van-e annál nagyobb földi pokol, mint súlyos beteg gyereket ápolni nap mint nap, éveken át? És ilyenkor kicsit megszakad a szívem azokért az emberekért, akiket nem is ismerek, és

azt kívánom, bárcsak létezne egy olyan világ, ahol soha, egyetlen gyerek sem szenved.

Mégis, ezekben a percekben, amikor az én gyerekemet gyötri valami kín, megszűnik a külvilág. Nem tudok másról beszélni, másról írni, másra gondolni. Nem jut át az aurámon semmilyen hír, nem a trumpi hülyeség, az olimpiáról szóló vita és a Brexit hatásainak súlya nehezedik a vállamra, hanem csak az, hogy ő éppen milyen állapotban van. Nincs tér és idő, nem számít, hány órán át mesélek neki, nem számít, hány részt néz meg a kedvenc rajzfilmjéből, csak az, hogy picit jobban érezze magát.

Már egy kis orrfolyás miatt is úgy önti el a testemet az óvó-védő szeretet, mint ahogy a láz forrósítja fel a bacikkal küzdő kis testét. Persze nem adok be neki minden kezünk ügyébe akadó gyógyszert, orvoshoz már nem is visszük ilyen esetekben, mert tudjuk, hogy nagyjából vállveregetést, néhány együtt érző pillantást kapunk, és sok türelmet kívánnak a gyógyuláshoz, de kemikáliát nem nagyon írnak fel.

És ezzel egyet is értek tiszta pillanataimban, ám amikor minden izmom megfeszül, mert valamit tennem kell, de azonnal, egy percet sem bírok várni, akkor bizony nagyon hangosan és artikuláltan kell magamnak mantrázni, hogy türelem, dolgozik a kis immunrendszere, ne avatkozzak közbe pusztán kényelmi okokból.

Nagy szerencsénk van, mert Barni állati jól viseli a lázat, tényleg tudunk időt hagyni neki, hogy a szervezete vívja meg ezeket a harcokat. Harmincnyolc és feles testhőmérséklettel még pirospozsgásan, de vígan ugrál a kanapén, magától jelentkezik orrfújásra, és már egész jól haladunk afelé is, hogy a könnyező szemét ne a festékes-taknyos-poros-mocskos kezével törölje meg, ami persze rendszerint gyulladást is okoz nála.

Aztán eljön az a pont, hogy leteríti őt az egyre magasabb láz, ilyenkor újra kisbaba lesz, és csillogó szemmel bújik belém, minimálisra csökkenti a mozdulatokat, és a takaró alatt kuksolva bámulja Mazsolát és Tádét órákon át. Én meg csak ölelem, ölelem és ölelem, bízva abban, hogy ez a leghatékonyabb gyógymód a világon.

Mi most ezeket a türelemtréninges, összekucorodós napokat éljük, hálát adva a sorsnak, hogy ez csak néhány hét az évünkből, és a jövő héten ő már nem is fog emlékezni erre a kis kellemetlenségre.

Pásztory Dóri

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van