Dórival Londonban: A bacik mondjanak le!
Pásztory Dóri az e heti nyafijában (ő hívta most így, a cikkből kiderül, hogy érthető okokból) csupa bajról tudósít. Betegségekről, orrfolyásról, bacilusokról. És azt kéri tőletek, kedves olvasók, hogy mivel a böjti fogadalmában a Facebookozásról mondott le, ezért a cikkek alatt kommenteljetek, mert csak ott tud rá nektek válaszolni. Pásztory Dóri írása.
-
Amíg nem volt gyerekem, úgy éreztem teljesen készen állok az anyaságra. Aztán megszületett Barnabás, és két dologra jöttem rá: erre nem lehet felkészülni, és semmit sem tudok az egészről.
Mostanra már elengedtem a dolgot, úgyhogy nem készülök a kiszámíthatatlan jövőre, hanem megélek, felélek, kiélek és túlélek. Vannak a jó dolgok, amikkel könnyű a dolgom, és vannak a túlélős időszakok. Ilyen a betegségek láncolata, ami gyakorlatilag egy éve tart.
Volt a békés, boldog anyatejes időszak, amikor abban a hitben ringattam magam, hogy az én tejemmel megerősített immunrendszere mindentől megvédi, és ha sokáig szoptatom, akkor jobban ellenáll minden kórokozónak. Ebben biztos van igazság és némi pszichológia is, mert az első fél évben még hírből sem ismertük a betegeskedést, de a hozzátáplálás időszakában sem volt ezzel sok gondunk.
Félévesen volt először valami kis orrfolyása, amit akkor hatalmas drámaként éltünk meg. Főleg azért, mert az első családi nyaraláson ért minket a takonyzuhatag egy olyan helyen, ahol nem volt porszívó. Akkor még nem is sejtettem, hogy bő fél év múlva már lakberendezési tárgyként tekintünk a sarokban állandóan bevetésre váró elvben porszívásra vásárolt, orrszívásra használt gépezetre. Egyéves korától kezdve folyamatosan terhelés alatt áll az immunrendszere. Továbbra is azt gondolom, hogy tök stramm kis kölök, mert soha, egyik betegségéből sem lett semmi komoly, de valami mindig van, amin lehet kicsit aggódni.
Az orrfolyást már életkori sajátosságnak tekintjük, különösen itt, Angliában, ahol minden gyereknek lóg valami az orrából.
Nem tudom, hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy rendszeresen látok kisbabákat mezítláb akár nulla fokban is, és a kisiskolások rövidnadrágban és kis szoknyában járnak iskolában a tél közepén is. Mindenesetre itt némi orrnedvedzés nemhogy nem minősül betegségnek, de szerintem a letelepedés feltétele. Úgyhogy azon már mi sem akadunk fenn, ha kell egy kicsit orrszívni (bezzeg Barnabás, aki kézzel-lábbal, teli torokkal tiltakozik a beavatkozás ellen), azt viszont nehezen viseljük, ha mondjuk kidobja a taccsot a gyerek, vagy épp 39 fölé kúszik a láza.
Ilyen esetekben lehetőségünk volt megismerkedni az itteni egészségügyi rendszerrel, amivel eddig csak jó tapasztalataink voltak. Szeretném leszögezni, hogy nem a magyarhoz képest, mert olyan szuper gyerekorvosunk volt otthon, akihez a mai napig is visszajárunk, ha hazalátogatunk.
Én akkor írtam be az első piros pontot az NHS-nak (angol egészségügyi hálózat), amikor a regisztrációt tíz perc alatt el tudtuk intézni a hozzánk legközelebb eső rendelőben. Egy űrlap kitöltése után másnap reggel már vihettük is a gyereket vizsgálatra. Ami itt újdonság volt, hogy papíron van saját orvosunk, gyakorlatilag viszont az vizsgál meg, aki épp szabad. A mi rendelőnkben három orvos praktizál, és már mind a háromnál voltunk.
Ami számomra eddig pozitívum volt, hogy mindig kaptunk aznapra időpontot, és eddig egy hosszabb várakozási időt leszámítva, nagyjából tartották is az előjegyzést. Az időpontunkhoz képest tíz-tizenöt percen belül már a rendelőben voltunk. Emellett nagyon ritkán kaptunk gyógyszert. Türelmet, empátiát, jó tanácsokat, széleskörű tájékoztatást viszont annál inkább. Ehhez persze kellett az is, hogy Barnabás eddig minden betegsége ártalmatlan volt, és a szervezet öngyógyító képessége tényleg elégnek bizonyult a jobbuláshoz. Nyilván ha a most kezdődő fülgyulladása tovább terjedt volna, ezzel súlyos fájdalmakat okozva a gyerekemnek, akkor más lenne a véleményem, de azzal, hogy kaptunk 48 óra várakozási időt, megkíméltük az antibiotikum kúrától, mert a lázzal valóban legyőzte a kórokozókat.
A hetünk első felét jellemző lázas napok viszont nagyon nehezek voltak. Eddig még sosem láttam ennyire elesettnek, levertnek a kisfiamat. Ő alapvetően elég jól viseli a hőemelkedést, 39 fokig vígan elvan, a mostani 39 feletti testhőmérséklet viszont teljesen leterítette a lábáról. Semmi másra nem vágyott, minthogy az ölembe kucorodva várja az állapota javulását. A láztól újra kisbaba lett, akit csak az anyai közelség nyugtat meg. Nála mindig gyanús, ha tíz percig ücsörög egy helyben, maga elé bámulva. Látszott rajta, hogy még a legminimálisabb mozgás is kellemetlen és nehezére esik. Nekem pedig nehéz így látni őt. Ilyenkor mindig megpróbálom gyógyulásig szeretgetni, puszilgatni. Összebújunk, mesét nézünk vagy olvasgatunk.
Barnabás már magától méri a lázát, és a fél éve beszerzett orvosi táskának köszönhetően bátran és rutinosan tűri az orvosi vizsgálatot is.
Ezt egyébként mindenkinek ajánlom, nekünk is egy itteni orvos-anyuka adta a tippet: amióta itthon is van sztetoszkóp és fülvizsgáló, azóta sírás és kiabálásmentes a rendelő látogatása.
Pedig már kezdünk örömtáncot járni: hat hónapos rekordot döntöttünk meg azzal, hogy több mint egy hétig nem került el az orrszívó. Erővel, ellenálló-képességgel és vitaminokkal felvértezve vártuk a bölcsit. Azzal áltattam magam, hogy az ő immunrendszere már szépen edződött a playgroupokban, hogy eddig is volt közösségben, nem lesz annyira drámai a váltás attól, hogy most heti két délelőttöt gyerekek között tölt. Állítólag ennyi idősen évi tíz-tizenkét betegségen túl kell esni, és ez teljesen normális, de szerintem mi már tavaly letudtuk az idei adagot is, úgyhogy elég volt!
Jövő hétre meggyógyulunk, és nekivágunk a bölcsinek, bízva a jó szerencsénkben... és nem tudom még miben.
Pásztory Dóri
A képek a szerző tulajdonában vannak