Nem vagyok egy önsorsrontó típus, a fogyókúrám kezdetét mégis az elvonulásom idejére kellett tennem. Az történt ugyanis, hogy indulás előtt pár nappal hirtelen rájöttem, valami nagyon nem stimmel velem. Amikor november elején letettem a cigarettát, még fogalmam sem volt róla, hogy egy sokkal nagyobb lemondás előtt is állok. A véletlen hozta a kezdő lépéseket, egy többnapos téli túrára mentem a Börzsönybe, ahová a nagy kapkodásban elfelejtettem becsomagolni azt, amire lassan húsz éve mindig kínosan ügyelek, nevezetesen a gyógyszereimet, amik nélkül – azt hittem eddig legalábbis –, hogy nem tudok élni.

Az antidepresszánst épp tavaly ilyenkor hagytam el itt Thaiföldön, azóta „csak” a szorongásoldót szedtem (naponta háromszor), valamint egy-egy erősebb nyugtatót, ha úgy jött ki a lépés, és ami nélkül tényleg egy tapodtat sem tettem eddig, az altatót. A hegytetőn, a gyalogtúra kellős közepén villant be, hogy itt állok védtelenül, a szokásos adagom nélkül, mi lesz velem.

Nappal tudtam, mire számítsak, tapasztalatból, mert olykor előfordult, hogy nem volt nálam a szer, úgy voltam vele, hogy csak átvészelem valahogy, de mi lesz éjszaka? Hogy fogok elaludni? Hogy fogom végigaludni az éjjelt? És ha nem megy, akkor mi lesz a másnappal, el fogom majd cseszni az egész társaság jó kedvét? Még amúgy is küzdöttem a cigi utáni sóvárgással, hát ez gyönyörű lesz, gondoltam. És valóban: a poklok pokla volt az éjszaka, forgolódtam, ki kellett mennem sétálni, hideg vízzel kellett mossam az arcom, ha összesen aludtam másfél-két órát, akkor sokat mondok. Következő éjjel megismétlődött ugyanez, harmadnap már tényleg és igazán nagyon fáradt voltam. A gombóc a torkomban és a gyomromban meg csak gyűlt, olykor remegett a kezem, izzadni kezdtem, ezek voltak az elvonási tünetek, ezeket ismerem, így villódzott az agyamban a villanykörte.

Közben vártam a durvább tüneteket is. Sosem felejtem el, amikor nyolc éve egyszer már próbálkoztam, és olyan szinten ütődtem ki, hogy arra nem voltak szavak. (Mondjuk, akkor súlyosabb volt az adagolás, olyan gyógyszert is kaptam a sírórohamaim ellen, amit az epilepsziásoknak adnak.) Emlékszem, akkor állandóan taplószáraz volt a szám, és folyamatosan szédültem. De nem úgy, ahogy egy normális ember szédül, hanem ki-kirántódott a fejem szigorúan egy irányba, mintha kicsit durvábban tikkelnék. Nem voltam ura a mozdulataimnak. Nekimentem az utcán az oszlopoknak, képtelen voltam egy helyben megmaradni. Most is hasonlókra számítottam, ezért folyamatosan toltam a teát és az ásványvizet. Elhatároztam, ha ez már így alakult, megpróbálok egy hétig kitartani.

Ekkor volt az indulás előtti nagy fotózás. A stylistnak jeleztem, hogy sajnos a cigiről való lemondás utáni súlyproblémák engem is érintenek, ezt legyenek szívesek figyelembe venni. Írták: jó, kösz, hogy szóltam, persze. Aztán megérkeztem, és sajnos a ruhák nem jöttek rám. Leforrázva álltam.

„Hát, valóban jelezted, hogy híztál – szólalt meg a stylist, aki régről ismert – de nem gondoltam, hogy ennyit.”

Ez volt az a pont, amikor azt hittem, újra a nyugtatókhoz nyúlok. De mivel elnéztem a repülőm indulását, és kiderült, hogy már másnap megy a gépem, még arra sem volt időm, hogy felírassam a kellő mennyiségű szedálószert. És van tovább! A feketelevest nem lehetett egyetlen nagy kortyintással kihörpinteni. Mivel turbópakolás következett, kértem a barátomat, hogy ő is segítsen már, válogasson nekem csini ruhákat. „Nézd – kezdte idegesítően óvatosan – nem tudok neked most segíteni. Ahogy elnézlek, szerintem már semmi nem megy rád.” Ez övön aluli volt. Csoda hát, hogy Bangkokba megérkezve gyakorlatilag az első utam egy mérleghez vezetett? És aztán a sokk: plusz nyolc kiló. Azt megfogadtam még a kezdetek kezdetén, hogyha tíz kiló felesleget pakol rám a sors a cigi miatt, akkor visszaszokom. Ám nem akarok visszaszokni. Így maradt a durvulás: a fogyókúra. Nehezíti a terepet, hogy a nyugtatók nélküli lét is a falatok felé terelne, úgy kívánom az édeset, mint az őrült. De azt hiszem, történhetett volna velem rosszabb dolog is, minthogy Thaiföldön kell átesnem a legnehezebb első heteken.

Meggyőződésem, hogy kevés egészségesebb konyha van az ázsiainál. Én, aki otthon a pékáru-tejtermék-sütemények Bermuda-háromszögében veszek el nap mint nap, itt immár két hete bírom, hogy nem eszem semmi ilyesmit. A reggeli kávémba kókusztej, a shake-em friss gyümölcsből és jégből készül, és igen gyakran reggelizem a thaiok eledelét, a rizslevest (csak akkor, ha nem gyümölcs a korai betevőm), közben pedig annyi vizet – kókuszvizet is – és gyömbérteát iszom, amennyit le tudok csorgatni a torkomon. Kizárólag rizstésztával vagy üvegtésztával készült kajákat eszem, és rengeteg salátát.

Húst már 17 éves korom óta nem eszem, de halat és rákot igen, itt ezekből pedig nincs hiány. Ha nagyon kívánom az édességet, ragacsos rizst eszem mangóval, vagy egy cukor nélküli jégkrémet a bárban. Van egy-két európai étkezde is a környéken, pizzázó, reggeliző, ezek mindig tele vannak. Én ezt amúgy már tavaly sem értettem: a világ legfinomabb falatjait feladni egy rossz ravioliért és a ham and eggs-ért? A barátaim azt magyarázzák nekem, miközben majszolják a toast-kenyeret, hogy eljön majd a pont, amikor én is megunom a tenger gyümölcseit meg a babcsírát és a pad thai-t. Nos, ezt egyelőre teljesen agyament elképzelésnek tartom.

Főképp most, mert a második hét végén megtörni látszik az átok. A mérleg elkezdett egyre kevesebbet mutatni. (Egyik művész ismerősöm érdekes megfigyelést tett szintén ázsiai emberek körében. Ha a kevésbé tehetős emberek között járt, elámult, milyen gyönyörű a bőrük, hogy csillog a hajuk, mennyire nincs rajtuk súlyfelesleg, és milyen vakítóan fehér, egészséges a mosolyuk. Ezzel szemben a tehetősebbek, akik elkezdtek úgy élni, mint az európaiak vagy az amerikaiak, igen gyakran megpocakosodnak a sok kenyértől és cukortól, romlékony lesz a foguk, fakóbb a bőrük. Ezt legdurvábban a kínai pártfunkcionáriusokon lehet lemérni, szinte lángol a különbség az egyszerűbb beosztottak és a fölöttük álló között.)

Kezdem egyébként azt gondolni, hogy egy embernek tényleg mindig annyi ereje lesz, amennyire szüksége van.

Ülök a kis házikóm teraszán, immár hetek óta tisztán, és hálát adok a sorsnak, hogy mindez megtörténhetett. Nem gondolom egyébként, hogy mindenképpen nagy utakra vagy nagy sorsfordulatokra van szükség ahhoz, hogy változásokat tudjunk megélni, de tény: elmozdulva, kibillenve olykor jobban rá lehet látni, hol van az a makacs hiba, ami lassítja a rendszerünket...    

Karafiáth Orsolya