–

Az egyik kedvenc gyerekkori viccemet a Hahotában olvastam: a férfi megszólítja szíve választottját, majd hosszan sorolja, miféle emberfeletti áldozatokra lenne képes akkor, ha birtokolná szíve szerelmét. Például átúszná az Atlanti-óceánt és/vagy beugrana érte a Niagara-vízesésbe. Puszta kézzel támadna meg egy hormonkezelt gorillát, megmászná a Himaláját, átvinné a nőt elvadult dzsungeleken. Éhezne érte, bírná a kínzást, önként mondana le a fél veséjéről, és a többi, és a többi. Aztán jött az utóirat:

„Holnap, ha nem esik az eső, meglátogatlak.”

Mit mondjak, az élet elém nagyjából ekkora hősöket sodort, de lehet, hogy csak nekem voltak nagyon magasak az elvárásaim. Mindenesetre soha senki nem akart még hegyeket elmozdítani értem, nem udvaroltak az emberi észnek ellentmondó kitartással évekig úgy, ahogy a filmekben szokás. (Másképp igen, és szerettek is hűen és rendületlenül, álltak ki mellettem és értem, csak, ugye, ezek nem olyan látványos dolgok, mintha jönne A Férfi, feje felett lóbálva, mondjuk, egy kardfogú tigrist, vagy énekelne az ablakom alatt egy évig szélsőséges időjárási viszonyok között is.)

A barátnőim is csendesebb hősöket fogtak ki, akik, ha esetleg a második randira hívás sem volt oké, átnyergeltek egy másik hölgyre. Nagy megfigyelésem, a nők – bár nem reklámozzák – sokkal nagyobb áldozatokra képesek azért, hogy a szerelmüket megkaparintsák. Nincs veszélyesebb az elszánt és eltéríthetetlen Szerelmes Nőnél, aki gyakorlatilag tényleg mindenre képes. Na jó, nem váj alagutat a Gellért-hegybe, de akár hosszú-hosszú ideig tartó finom cserkészéssel, figyelemmel és/vagy csábos praktikákkal, bájai bevetésével, háttérből manipulálással – ám csak-csak elérik a céljukat. Vagy nem.

Nekem is volt már egy-két nagy koppanásom. Még egyetemista koromban csaknem egy évig üldöztem imádatommal egy csendes, visszahúzódó bölcsészfiút. Képes voltam kifigyelni, kik a barátai, akikkel én is összehaverkodtam, bár nem voltak az eseteim, túl sápatagok és langyosak voltak az én mentalitásomhoz képest. Tanulmányoztam a szokásait, így kénytelen voltam klubot, törzskávézót és könyvtárat is váltani, hogy mindig a közelében lehessek. De valahogy sosem jött el a nagy pillanat. Pedig sokszor éreztem, hogy: „na, ha most nem csap le Ámor nyila, akkor sosem”. Egyszer egy vidéki buliba is sikerült meghívatnom magam. Tudtam, hogy akkor kell lecsapnom, amikor már mindenki ivott, és már vonat sincs visszafelé. Csaknem éjfélig lapultam hát a takarásban. Utána elrejtőztem a bogrács mögött, és csak akkor ugrottam elő, amikor már teleszedte a tányérját. Nos, ilyen rémületben úszó szemet, ilyen inalást azóta sem láttam. Hogy hol töltötte az éjszakát, nem tudom, mindenesetre skipelte a további bulit. Ekkor már kénytelen voltam feladni. De volt, hogy napi szinten leveleket írtam a kiválasztottamnak, volt, hogy irtózatos lendülettel dobtam be nap mint nap a női rafinériákat.

Mondják, mindig a nő választ. Igaz. És miután megvan a préda, átengedhetjük nekik a terepet, hadd udvaroljanak egy kicsit ők is.     

Ennyit a szép elméletről, ami átlagos körülmények között senkit nem sodor életveszélyes helyzetbe, maximum kicsit le- vagy megégetődünk. Ám az számomra most lett csak igazán világos, micsoda erő mozgatja a megperzselt szívű nőket. Mert ahhoz, hogy elinduljak egy katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánított területre, szükség volt a Szerelmes Nőre, a véletlen útitársamra. Eleinte persze nagyon örültem, hogy nem kellett egyedül nekivágnom a nagy útnak, de aztán persze lettek kételyeim. Alig egy hete Bangkokban, egy igencsak lepattant, pár asztalból álló étteremben üldögélve csüggedten néztük a híradásokat. Özönvíz, csak a mi szigetünkön addig több mint tíz halott, elöntött utak, összeomlott házak, tönkrement villamoshálózat. Nemrég jöttünk el az utazási irodából, ahol közölték, reggeli járatokat nem tudnak indítani, a kialakult áldatlan állapotok miatt, így még egy napot kell dekkolnunk a fővárosban, és akkor talán egy este kilences indulással odaérhetünk hőn áhított déli szigetünkre. (Én is vágytam oda, nemcsak a Szerelmes Nő, hiszen tavaly csodás időket töltöttem ott.)  

Tudni kell, hogy normál esetben kilenc óra az út, ebből hatot busszal, hármat hajóval teszünk meg, ám most, mivel olyan kikötőt kell keresnünk, amit még nem öntött el a víz, tizenhat óra alatt fogunk – ha fogunk – a célunkig elérni. Az iroda sajnos semmit nem tud garantálni, szabadkoztak nagyon kedvesen, ahogy itt szokták, majd meglátjuk, hogy a tizenhat óra végén egyáltalán lesz-e olyan a vízállás, hogy partra szállhassunk. Én itt, ezen a ponton akartam kiszállni a történetből, célozgattam előbb finoman, majd egyre élesebben arra, hogy nekem tökéletesen megfelel Bangkok, irtó jó az a merészen hotelnek nevezett valami, ahová bevackoltunk, és amúgy is, sokkal olcsóbb a kaja – meg úgy általában minden – mint a szigeteken. De a Szerelmes Nők nem tűrik az ellenmondást. Neki kellett a szigeten tanyázó férfi, nincs mese, menni kell. (Én meg nem akartam egyedül a bűnös nagyvárosban maradni.) A Szerelmes Nő persze gyakorlatilag végig szenvedte az utat – „benne van életem legrosszabb élményei között” – sóhajtotta, miközben elszörnyedve kapaszkodtunk a hajókorlátba, nézve, ahogy minden zacskó megtelik hányással, én pedig úgy eszegettem a Daedalonokat, mint mások a cukorkát.

Másnap hallottuk, hogy több hajó már nem is indult, a közlekedést beszüntették, mi voltunk az utolsók, akik bejöhettek a katasztrófa sújtotta területre, és innen aztán se be, se ki. A sziget azon pontján vagyunk, ahol viszonylag szuper a helyzet, már nem érzek veszélyt, látom ugyan a kimosott partrészeket, az összeomlott kis bódékat, néhol igencsak ugrándozni kell az úton, hogy ne legyek nyakig vizes, de ez azért nem a vég. „Na, ugye – kacag a Szerelmes Nő – mondtam, hogy ideérünk”. Én is kacagok. De mindketten más miatt vagyunk boldogok.    

Karafiáth Orsolya

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van