Karafiáth Orsolya: Élet cigi után – elvonási tünetek

-

Tíz napja, huszonegy év és napi másfél doboz cigi után azt mondtam, így nem mehet tovább. Nem hiszek a fokozatosságban szenvedélyek esetén, így nem jött szóba semmilyen segédeszköz, se tapasz, se gyógyszer.

Maradt a puszta abbahagyás. De azt nem akartam elhinni, hogy ennyire rossz lesz. Sok szenvedélyemről lemondtam már, de ez a legrosszabb, legkínzóbb.

Azt remélem, hogy már a legmélyén vagyok, és a végén csak kivet az örvény. Példámat egyrészt elrettentésnek szánom – de éppen hogy nem a leszokástól. Talán, ha mindenkinek tényleg világos lesz, mennyire emberpróbáló feladat lemondani önmagunk szisztematikus gyilkolásáról, akkor belátják, hogy kemény betegség ez, valóban betegség, amiből ki kell gyógyulni. 

„Ha nem hagyod abba a folyamatos rágást, rád nyomom a telefont” – mondja az egyik jó barátom. Harmadjára kellett felhívnom ma, és valóban mindhárom alkalommal csócsáltam valamit. Először kakaós csigát, aztán nápolyit, aztán – jobb híján – répát. Idegennel szemben természetesen viselkednék, visszafognám magam, hiszen nincs undorítóbb, mint mikor valaki nem képes artikulálni, mert a szája tele van félig megrágott ételdarabokkal – de a barátok előtt már nem tudom tartani magam.

Gyakorlatilag tíz napja, mióta letettem a cigit, folyamatosan zabálok.

Reggel felkelvén hiányzik a régi rutin, hogy kávé-cigi kétszer, ezért most kávé és keksz a start. Igen ám, de a keksz épp hogy étvágyat csinál, gyakorlatilag megágyaz a három lágytojásnak (te jó ég, szerintem Schwarzenegger is finomabban indított annak idején), a hatalmas kifliknek és társainak.

És ezután kezdődik a „valamit csinálni kell a kezemmel" hadművelet, így mogyorót pucolok, zöldséget hámozok, bonbonokat fosztok meg a csillogó burkolatuktól. És már nem tudom eldönteni, mi volt jobb: a cigi vagy ez a folyamatos evéskényszer. Este úgy alszom el, hogy azon meditálok, vajon mit fogok reggelizni, fánkot vagy egy négytojásos rántottát gazdagon meghintve sajttal? (Reggel már nem akarok dönteni, jöhet mindkettő.)

A barátom szerint határozottan szexi, ahogy vággyal telt szemmel bámulom a készülő falatokat, és az a mohóság is, ahogy a még forró ételre vetem magam. Hát, nem tudom, azt mennyire fogja erotikusan izgatónak találni, ha majd nem fér el mellettem a matracon. Mindenesetre már készítem magam a lucullusi lakomáim végére őrült, sáskaszerű tarolásom befejezésére. Mert ez nem tarthat így örökké. Mindenki riogatott: ha leteszem a cigarettát, meg fogok hízni. Persze, a cigi gyorsítja az anyagcserét, meg persze, ha nincs füst, erőteljesebben vonzanak az ízek, de azért nem törvényszerű, hogy a leszokó ember kövér, és nem igaz, hogy csak cigivel lehet a súlyt tartani. Mindenki ismert nemdohányzó vékony embereket, nem igaz? De a szakember is azt mondta, hogy az első három héten, amíg a legdurvábbak az elvonási tünetek, ne kínozzam magam még fogyókúrával is. Hát, látván kisgömböci teljesítményemet, azt hiszem, senki nem vádolhat önmegtartóztatással.

Mindegy. Legalább ennyi jó legyen ebben a pokolban.

Mert tény, hogy ez az űr, ami a napi másfél doboz cigi után maradt, nagyon-nagyon-nagyon nagy és kínzó. Nincs perc, hogy ne akarnék rágyújtani, nincs, hogy ne érezném a sóvárgást. Ráadásul, ha valaki igazán szeretett cigizni, az én voltam.

Szeretem a füstöt, szeretem a szép mozdulataimat, szeretem a karcsú cigaretta látványát a hosszú ujjaim között, imádom az összegyűjtött kellékeimet, a meztelen nős öngyújtót például (ha bekapcsolom, villognak a mellbimbói és a fanszőrzete, ezredjére is nagyon mókás volt, főképp, ha decens társaságban kaptam elő), a hosszú szipkákat, amiből van teleszkóposom és jádéből készült is, a faragott, rémületes metszőfogat, ami messziről koponyának néz ki, de amúgy egy kutyaközönséges hamutartó. És imádom, ha a parfümöm illatába belevegyül a dohány szaga. Dekadens, buja, vonzó. Legalábbis szerintem. Ha pasi lennék, tuti, hogy már csak emiatt is udvaroltam volna magamnak.

Most viszont szóba sem állnék ezzel az idegronccsal, amivé lettem. Azt kérdezném fintorogva, ki ez az önkontroll és stílus nélküli tomboló őrült? Nem bírok magammal, gyakran sírva fakadok, váratlanul kitörök, nem bírok egyhelyben megmaradni, nem tudok koncentrálni. Rossz fej lettem. Kérdés persze, hogy a cigi tett eddig jó fejjé vajon? Na, nem, ezt azért nem húznám alá. Most mindenesetre a legfőbb témám, mekkora hős vagyok, és határozottan sért, ha a beszélgetőpartnerem nem hozsannázik nekem. Már, ha érti, amit mondok, mert, ugye, teli szájjal próbálok meggyőző lenni. Borzalmas, rettenetes, nehéz. 

A cigit mégis le kell tenni. Muszáj. És ez a muszáj ad erőt a továbbiakhoz. Legalábbis remélem.

És szeretném megmutatni minden hezitálónak, hogy igenis el lehet indulni a tisztulás útján. El kell. És nem a küzdelem ciki az elvonási tünetekkel, hanem a szenvedély maga. Az meg már több mint ciki, ha a szenvedélyünk betegséggé válik. És még akkor is van segítség. De erről majd legközelebb...

Karafiáth Orsolya

Egy másik szerzőnknek, Szabó Dominikának már sikerült leszoknia. Nemrég ő is megírta történetét, olvassátok el: KATT IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/cerro_photography