Tavaly ismertem meg itt a Szomorú Férfit. Mindig görnyedten járt, egyedül üldögélt a bárban, nézte a naplementét az egyik parti szikláról. Megtudtam, hogy senkivel nem beszélget, és nagyon magányos. Néhány éve elvesztette ugyanis a feleségét, akivel minden évben itt töltötték a januárt. Most megint visszatért... nélküle. Emlékezni. Talán gyógyítja ez a hely. Mert mintha kicsit jobban tartaná magát, talán láttam mosolyogni is, egyik este velem is beszélgetett. Abban nagyon hiszek, hogy egy szép hely jó hatással van ránk, kisimítja az idegrendszerünket, segít megnyugodni és segít kiszakadni. Én is jobban dolgozom, kreatívabb vagyok a tengerparton, a pálmák árnyékában. De abban is biztos vagyok – tapasztalatból beszélek –, hogy önmagában az ideiglenes (vagy hosszabb távú) helyváltoztatás nem oldja meg a problémákat.

Itt van erre egy klasszikus példa: bizonyított tény, hogy egy szenvedélybeteg csak attól, hogy átteszi a székhelyét máshová, nem szabadul meg a függőségétől.

Egy szerelmes nő sem fogja hipp-hopp megtalálni a gyógyírt a bánatára, nem fogja az új hely, az édeni környék kimosni belőle az addigi traumákat és reményeket. Legfeljebb csak egy ideig. Hogy aztán a hátrahagyott gyötrelmek újabb erővel csapjanak le rá.

Megpróbálom illusztrálni, mire is gondolok.  

Úgy tűnik, hogy az itteni madarak hajnalban kapnak igazán kedvet az őrjöngéshez, ezért alszom füldugóval. Ám így is lidérces élmény, amikor az első kábult pillanatban érteni vélem, mit mondanak. A legsúlyosabb, hogy van egy öblös hangú, amelyik igen vádlón azt rikoltja: karrier! karrier! Eleinte tényleg összerázkódtam, milyen már ez, mintha a lelkiismeretem hangja lenne kinagyítva, bűnöm a világba harsogva, miszerint én mindig többre tartom, hogy remekül érezzem magam, mint hogy az életemet építsem. A madártorokból ömlött felém a feddés a munkák miatt, amiket azért utasítottam vissza, mert túlzottan helyhez kötnének, és elvennék a szabadságom. Lám, most is élek azzal a lehetőséggel, hogy a paradicsomban írjam az új könyvem, és már egy számomra ismeretlen szárnyasnak is nyilvánvaló, kiféle és miféle vagyok.

Egy másik lány szerint pedig azt mondja ugyanez a madár: let me in, let me in, és arra gyanakszik, hogy ez egy üzenet a távolból, miszerint vissza kellene fogadnia elhagyott barátját, aki elől ide menekült.

A számonkérő madárricsajt aztán csak megszoktam valahogy, amikor döbbenetes hangra lettem figyelmes. Talán egy macska van a fán, aki nem tud lejönni? Különös, egész nap hallom a kétségbeesett vernyákolást, de a cicát nem találom. Napokig lestem a lombkoronát, hol lapulhat, mert a „szárnyaszegett vernyákolás” nem szűnt meg egyetlen napra sem. Aztán teljesen véletlenül jöttem rá a titok nyitjára. Egyszerűen megláttam, ahogy az ág szélén tollászkodó kismadár torkából tör elő a hamisítatlan macskahang. Megvan hát az egyik szökevény!

Tavaly, amikor lekanyarodtam a resortunkhoz, a pálmák közül kibukkanó tenger – semmihez nem hasonlítható – csillogása mellett a kismadarak éneklése volt az, ami jelezte a megérkezésemet. Tényleg ének ez, semmiképp nem parttalan csivitelés, ezek a thai énekesmadarak ugyanis a legjobb dallamutánzók a földkerekségen, és az itteni lakóhelyem tulajdonosa is nagy madártanító volt. Ezen a vidéken ugyanis nagy kincs egy szépen daloló madár, rengetegen próbálkoznak a tanítgatásukkal, több-kevesebb sikerrel. A kevesebb siker annyit jelent, hogy a madaras ember nem nyer rengeteg pénzt a hétvégente tartott versenyeken. Már voltam kettőn is, lenyűgöző. Azt a madarat díjazzák, amelyik a legbonyolultabb dallamot a legtökéletesebben adja vissza. A hely tulaja sokszor ért el jó helyezést. És ebben is szomorú a múlt idő, épp úgy, mint az üresen álló hatalmas kalitkák látványa. Pár napja tudtam meg, hogy az egyik macska – ki tudja hogy – kinyitotta a fő ajtót. És amelyik értékes jószág nem került a karmai közé, azok szanaszét repültek. Úgy tűnik, a híres macskahangú madár hozzám költözött. Valahányszor meghallom a hangját, összeszorul a szívem, eszembe jut az én kis halott Rigó cicám…

Az üres kalitkák
Az üres kalitkák

Számomra ezek a költői félrehallások és feltörő érzések is azt mutatják: a lényünk magva változatlan. Itt is csak a már meglévő félelmeink nőhetnek ránk, ösztönösen velünk marad, kapaszkodik belénk a múltunk, amit nem lehet otthon hagyni, legfeljebb rövid időre elrejtjük magunk elől. Addig tudjuk elfedni a kellemetlen emlékeket, a bűntudatot vagy a kételyeket, amíg nagyon frissek az új élmények. Később is ugyanolyan lélegzetelállító ugyan a tenger, éppen úgy tombol a növényzet zöldje, és a felhők meg a csillagok se lesznek csúnyábbak. Mégsem tud már lecsillapítani, elringatni a látvány. Ami fájt, ami zavart, ami hiba volt otthon, az lesz a világ legszebb helyén is. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes megpróbálni. Mert a kis enyhülés, az apróbb vigaszok is segítenek.

Minden jó, amit ki tudunk sajtolni az életből, minden szép emlék olyan mankó, amire később is támaszkodhatunk.

Aranyos nagymamám pár éve veszítette el a papát. Ők a szörnyű időkben is igyekeztek mindig utazni, már gyerekoromtól bennem él a tanítás, amit ők adtak át nekem, miszerint csak az élményeidet nem vehetik el tőled. (Tudták, miről beszélnek, a háborús nemzedékek sok bölcsesség tudói.) Mikor szigorú szabályok közé szorították az utazás feltételeit, ők akkor is mentek, ahová tudtak, sokszor vittek is magukkal, így voltam először Erdélyben, Szlovákiában, Kelet-Berlinben, és még rengeteg helyen. Később is, a legutolsó időkig mentek. Nézzük meg, milyen az Oktoberfest! Menjünk Ciprusra! Éljük át, milyen együtt – máshol! Nemigen gyűjtögettek egyéb javakat, ezek az emlékek voltak nekik. És a mama ezekben őrzi a papát. Visszagondol Svédországra, az Északi-tenger partjára, a sok vonatútra, az első repülőre, a hajózásokra. És én is megfigyeltem, soha nem a nehézségek maradnak meg! Nekik például korábban nagy kényelmetlenség volt a meghívólevél szerzése, a szoros valutakeret, a kispénzű keleteurópaiság. Később a kellemetlenségek eltörpülnek, csak a vicces, elmesélhető dolgok maradnak meg a rosszból is, amin utólag nagyokat lehet röhögni. Mert hiába nem hagyjuk otthon magunkat, az utazás épít. A következő útra egy gazdagabb én indul el.  

Karafiáth Orsolya