„A rák megállítja a szerelmet" – Szentesi Éva és D. Tóth Kriszta rendhagyó beszélgetése

D. Tóth Kriszta: Tudod miért szerettem volna cseten „beszélgetni?"

Szentesi Éva: Tudom. Mindent tudok.

DTK: Na, miért? Nem ér egyszavas válaszokat adni!

SZÉ: Mert így bensőségesebb. Vagy mert itt viccesek vagyunk.

DTK:  Nem csak ezért. Azért is, mert azt a néhány alkalmat leszámítva, amikor találkoztunk közben, így beszélgettük végig a betegségedet.

SZÉ: Komolyan? Ez fel se tűnt...

DTK: Nekem feltűnt... Amikor csak tudtál, akkor írtál. És időről időre én is írtam, hogy mi van.

SZÉ: Majd egyszer visszaolvasom. Bár lehet, hogy nem kellene.

DTK: Nem tudom. Lehet, hogy félelmetes?

SZÉ: Az egész félelmetes. Folyton figyelnem kell a testemet, hogy mi mozog bent. Most is ez van két napja. Valami kicsit elkezd bent zavarogni, én meg elkezdem nagyon figyelni magam, hogy akkor ez most mi. Tudod, mondtam múltkor, hogy érzek valamit a lábamban...

DTK: Igen, tudom. És akkor most folyamatosan arra gondolsz, hogy mi lehet az?

SZÉ: Fekszem az ágyban, figyelek és gondolkodom. Ma elmegyek orvoshoz, hogy nézze meg ultrahanggal. Az gyors, azonnali eredményt mutat. Nyilván nem lehet semmi, de muszáj őszintének lennem saját magamhoz, és nem akarom magam azzal nyugtatni, hogy tutira nem lehet semmi gáz. Mert az nem igaz. Bármi lehet. Erre fel kell készülni... és kész.

DTK: Mennyire megterhelő ebben az állandó készültségben élni? Én úgy képzelem, hogy pszichésen nagyon fárasztó.

SZÉ: Simán lehet, hogy ezek csak fantomfájdalmak, vagy végigültem a múlt hetet egyhuzamban, és túlterheltem a lábam. Próbálok logikusan gondolkodni. Inkább az megterhelő, hogy ki kell találni, mi van akkor, ha visszajön a daganat. Karcsúbb a lehetőségek tárháza az esetemben. Az előző két körben elhasználtunk egy csomó fegyvert.

DTK: Nehéz elképzelni, hogy lehet higgadtnak és logikusnak maradni. Mindig, minden körülmények között. Vagy nem lehet?

SZÉ: Ezt máshogy nem lehet. Amikor kiderült két évvel ezelőtt, hogy a rák áttétes, és nem operálható, akkor is így kellett hozzáállni. Egy évvel ezelőtt, amikor visszajött, akkor is ugyanez volt a helyzet. Kétségbeesésre, hisztire itt nincs idő. Nem szabad adni neki egy pillanatot sem, mert egy tumor képes egy nap alatt akkorát nőni, hogy csak nézel.

DTK: Ez úgy hangzik, mintha egy felvértezett amazon mondta volna. Mindig harcra kész, bármelyik pillanatban bevethető, nem ismer pardont.

SZÉ: Lehet, hogy így hangzik. De én ezt nem harcként élem már meg. Annak ellenére mondom ezt, hogy két éve úgy mentem neki az egésznek, hogy bemutattam a ráknak, és gyerünk, akkor nyomjuk le, csak én győzhetek. De a harcot abba kell hagyni. Meg kell érteni, hogy mi miért történik, el kell fogadni, és mindennek függvényében a legokosabban cselekedni. A gyógyulás nagyon sok pilléren nyugszik. Úgy mondom ezt, hogy az orvosok szerint nekünk már nem lehetne itt beszélgetnünk.

DTK: Ezt az utolsó mondatot meg úgy írod le, olyan tényszerűen és nyugodtan, mintha ez valami természetes dolog lenne. Nekem összerándul tőle a gyomrom, ha elolvasom.

SZÉ: Én nem félek a haláltól. Március környékén, amikor huzamosabb időre el voltam tűnve (emlékszel), nagyon sokat dumáltam vele. Olyan közel jött minden éjszaka, hogy úgy voltam vele egy idő után, lehet, hogy nem lesz más választásom, mint tudomásul venni: az én életemnek itt van a vége. Egyszóval: el kellett fogadnom abban az irtózatos helyzetben, hogy meghalok. Utána könnyebb lett. Eltűnt a félelem, és fordult a kocka, akkor kezdtem jobban lenni.

DTK: Én ezt valahogy úgy képzelem, hogy ha valaki járt ott, ahol te, akkor annak az élet már nem nagyon tud újat mutatni. Kérdés, hogy ez megkönnyíti a hétköznapi fájdalmak, frusztrációk, adott esetben a szerelmi bánat elviselését, vagy inkább megnehezíti?

SZÉ: A szerelmi bánatnál továbbra sincs rosszabb érzés. Übereli a rákot. Változott a helyzet. Már vagyok ennyire fontos magamnak: nem engedem meg, hogy ilyesmi emésszen. Sok mindent kaptam én ettől a betegségtől. Teljes egész vagyok például szerelem nélkül is. Ezért ha nincs senki mellettem, akkor sincs olyan dráma, mint régen.

DTK: Tudod, azért is érdekes a mi kettőnk barátsága, mert én téged úgy ismertelek meg személyesen, hogy már beteg voltál. Előtte csak az írásaidat olvastam (ami persze egyáltalán nem „csak", de érted...). És voltak időszakok, amikor elmondhatatlanul aggódtam érted, amikor nem mertelek felhívni és írni sem, amikor nem mertem rákérdezni, hogy mi van, mert féltem a választól, amikor azt sem tudtam, hogy milyen szót használjak... pedig te mindig mindent kimondtál, mindent a nevén neveztél.

SZÉ: Azért, mert kicsillagozzuk a b.zmeget, attól az még b.zmeg. Szóval... érted. Zsuzsi barátnőm volt az egyetlen a nagy baj idején, akivel igazán bírtam beszélni a barátok közül, mert ő is ugyanígy gondolja ezeket a dolgokat. Persze mindenkit kiborít egy ilyen szitu, de ez akkor is ott van, ha nem beszélünk róla tényszerűen. A kezelések vége felé, amikor úgy tűnt, mégsem sikerül, szóltam Zsuzsinak, hogy: „Anyukám, te vezényled le a temetésemet, mert úgy néz ki, ez kampec." Elterveztem, (nehogy már ez úgy történjen, hogy nem tudom, milyen lesz). Például Füzy Gabi bácsi, Csárdáskirálynő meg beszéd (amit te mondtál volna). Tudom, hogy ettől kiborultál, amikor utólag elárultam... Ha nem így állok hozzá, egy kicsit viccet is csinálva az egészből, akkor tényleg nem lehetett volna kibírni. Ki kell mondani a dolgokat, ki kell nevetni a saját nyomorúságomat. Így könnyebb.

DTK: Egyébként is ilyen mindent kimondó, mindennel kíméletlenül szembenéző, karakán ember vagy (voltál), vagy a betegség közben tanultad ilyenné magad?

SZÉ: Mindig ilyen voltam. De szeretnék szelídebb lenni. Ezt kell gyakorolnom. Egy ilyen betegség alatt ilyennek kell lenni szerintem. Bizonyos helyzetekben viszont már nem. Például egy kapcsolatban ez nem mindig nyerő. Ám most nem a szerelemről beszélünk...

DTK: Haha! Tényleg nem. De a betegség nem állítja meg a szerelmet.

SZÉ: Dehogynem. Megállítja.

DTK: Igen? Hogyan?

SZÉ: Emiatt haragudtam a betegségre. Amikor ott vagy egy friss, éppen alakuló kapcsolatban, és nem bírsz mozogni már a fájdalomtól, be vagy katéterezve, meg mindenféle bajod van a kemótól, és jön a húgod, hogy lenyírja a már amúgy is félig kopasz fejedet, na, akkor ez a szitu megállítja az egészet. Nyilván egy sokéves házasságban nem így alakult volna, de nekem nem volt sokéves házasságom, csak egy kezdődő románcom, amiből akármi is lehetett volna..

DTK: Akkor ez nem úgy van, mint a regényekben? Hogy a szerelem mindent legyőz? Benne is meg benned is?

SZÉ: Az emberek szeretik azt hinni, hogy a szerelem úgy van mint a filmeken. Sajna, nagyon nem úgy van. Még a diznis heppiendek után sincs fenékig tejfel. Most akkor gondolj bele egy ilyen rák-sztoriba. Mit kezd ezzel az ember? Sokszor még én sem tudtam magammal mit kezdeni. És nem rántasz magaddal valakit ki tudja hova. Annyira nem volt biztos akkor semmi sem... Nem tehettem ki ennek az egésznek őt. Persze azt mindvégig tudtam, hogy nem halhatok meg, mert annyi dolgom van még. Például az, hogy egyszer még nagyon szerelmes akarok lenni. Ez is adott egy  kis erőt a továbbjutáshoz, a következő részhez. Doppingolt.

DTK: Arról nem is beszélve, hogy micsoda kifogyhatatlan írói inspirációt adott ez a két dolog így együtt! Illetve ad.

SZÉ:  Már megérte, nem? (Itt sajnálom igazán először, hogy száműztük a szmájlikat – a szerk.)

DTK: Ha most nem írásban kommunikálnánk azt mondanám: hülye! Na jó, így is: HÜLYE!

SZÉ: Így is azt mondod, tessék. De a viccet félretéve, ha az igazat kell mondanom, akkor tényleg megérte.

DTK: Mi érte meg? A betegség?

SZÉ: Igen.

DTK: Igen. Ennyi? Nem hagyom ennyivel elintézd ezt a kérdést.

SZÉ: Sokkal többet kaptam tőle, mint amennyit elvett. Nézzük a listát: Kaptam egy édes anyukát, egy sokkal klasszabb testvéri viszonyt, egy új munkahelyet (khm...), könyvszerződést, rengeteg inspirációt, önismeretet, nyugalmat, másmilyen hozzáállást az élethez, szembe tudtam nézni önmagammal, és lehet, hogy most nem is jut eszembe minden. A veszteségek oldalára pedig csak néhány dolog írható: nincs méhem, viszont lehet majd máshogy gyermekem.

DTK: A következő hetekben elindítunk egy sorozatot, amit te fogsz írni itt a WMN-en.

SZÉ: Várom.

DTK: Eddig is írtál a rákról, de ez most picit más lesz, mert kifejezetten azért kezdünk bele, hogy segítsünk másoknak, edukáljunk. Nem csak betegeknek, hozzátartozóknak, barátoknak, mindenkinek. Az egészségeseknek. Én végigkísértem az anyukámat a rákbetegségében, de még mindig tele vagyok kérdéssel, fölösleges gátlásokkal. És szerintem ezzel sokan vannak így. Szóval: mire számítsunk, miért fontos neked egyáltalán, hogy beszéljünk erről? Ekkora nyilvánosság előtt…

SZÉ: Amikor hosszas félrekezelés után diagnosztizáltak, akkor felmentem egy internetes méhnyakrákos fórumra, és döbbenten álltam a tény előtt, hogy tízből kilenc nőnek úgy kezdődik a sztorija, mint az enyém. Azaz gyakorlatilag sok esetben (túl sok esetben) még maga az orvos sem ismeri fel, hogy daganattal áll szemben. Nekem azt mondta a félrekezelő dokim, hogy „Maga még túl fiatal a rákhoz!" Szó szerint ezt mondta. És megkérdeztem akkor a megmentő, imádott orvosomat, hogy ez miért van. Azt mondta, hogy azért, mert ez egy nehezen felismerhető daganat, sok esetben még a rákszűrés sem mutatja ki a tumoros sejteket, vagyis csak akkor nem mutatja ki, ha az orvos nem tudja, hogy pontosan honnan kell levenni a mintát. Erre egy konkrét példa van: tavaly már nyolc centis volt a tumor, viszont a rákszűrés negatívat mutatott. Máshol volt a daganat, nem azon a területen. Elképesztően fontos tehát a jó és gyakori szűrés. Nagyobb felelősséggel kell hozzáállniuk a dokiknak is, de nem lehet mindent rájuk hárítani, mert elsősorban te vagy a felelős a testedért. Ez volna ennek az egész kampánynak a legfontosabb üzenete.

DTK: Az, amit leírsz – nyilván a méhspecifikus információkat leszámítva – másfajta daganatos betegségekkel kapcsolatban is sokszor igaz. És úgy általában, a megelőzéshez, öngondoskodáshoz, önvizsgálathoz való hozzáállásunkra.

SZÉ: Minden tumorra igaz. Sajnos sok esetben van sötétben való tapogatózás. Vannak rossz orvosok, és vannak jó orvosok. Óriási  a felelősség a vállukon, de ők sem istenek, azért ezzel tisztában kell lennünk.

DTK: Mi a helyzet velünk? Mert az orvosok olyanok, amilyenek, ahogy írod: jók, rosszak. De igazad van, nekünk is van ebben felelősségünk, mindannyian potenciális betegek vagyunk.

SZÉ: És ezt nem vesszük eléggé komolyan. Úgy gondolunk erre, mint a balesetekre: velünk ilyesmi tuti nem történhet meg. Pedig egyre több a daganatos megbetegedés. Aztán ha meg ott vagyunk, akkor pánik van, hogy „Jézusom, meg fogok halni." Ebből meg lehet gyógyulni, de ahhoz sok minden kell.

DTK: Akkor a következő hetekben mire számíthatunk tőled? Vérre, verejtékre és könnyekre?

SZÉ: Nevetésre, tanításra és szeretetre. De aki akar, az sírhat is.

-

A daganatos témában írt cikkeinket az NN támogatja.