Ha valami biztos az életemben, az a bizonytalanság – Jövőkép három kamasszal

–

Mi volt?

Amíg nem voltak gyerekeim, meg sem fordult a fejemben, hogy mi lesz, ha történik velem valami előreláthatatlan, félelmetes, rossz dolog. Miután viszont kiteljesedett velük az életem, még jobban rettegtem attól, hogy velük történik valami olyan, amire gondolni sem akarok.

Persze minél inkább szerettem volna ezeket a negatív gondolatokat elhessegetni, annál többször megfordultak a fejemben.

Mivel az élet egyik fontos jellemzője, hogy zajlik, akadt is okom bőven arra, hogy rettegjek. A középső gyerekem például háromnapos volt, amikor kis híján meghalt egy kórházi fertőzés miatt. Senkinek nem kívánom azt a rettegést, amit akkor átéltem. Szerencsére megúszta, ma életerős, okos tizennégy éves kamasz, nyoma sem maradt az egykori rémálomba illő eseménynek.

A legkisebb pedig kruppos volt. Nemegyszer rohammentővel vittek minket kórházba az éjszaka közepén. Amikor már kékül a gyereked, és látod a kétségbeesést a szemében… na, ez sem az a helyzet, amit szeretnék még egyszer átélni. Hihetetlen megkönnyebbülés volt, amikor végre kinőtte a kruppot, és nem kellett szoronganom az ősztől meg a téltől, amikor – minden óvintézkedés ellenére – sokszor a semmiből támadt ránk éjszakánként ez a rettenet.

Mi van?

Lassan ötvenkét éves leszek, és már a legkisebb gyerekemnek is csak öt éve van a tizennyolcadik születésnapjáig. Még előtte állunk a bulizós korszaknak, szerencsére egyikük sem mászkál el a budapesti éjszakába. A drogot is sikerült eddig megúsznunk, de egyáltalán nem lehetek biztos abban, hogy egyszer – akaratukon kívül – nem kevernek majd partidrogot az italukba.

Bár rengeteget beszélgetünk arról, hogy azért kell vigyázniuk magukra, és észen lenniük minden helyzetben, mert sajnos csak ez az egyetlen életük van, és nem lesz másik, mégsem vagyok annyira biztos abban, hogy nem keverednek majd – a legnagyobb óvatosság ellenére – olyan helyzetekbe, amikor veszélyben lesz az életük.

Oké, tudom, csak az a biztos, ami már elmúlt, de azért mégis fontos, hogy biztonságban érezzem magam és a szeretteimet.

Mi lesz?

Baromira nem akarok ilyenekre gondolni, mégsem úsztam meg a számvetést a közelmúltban, amikor árnyék vetült az egészségemre. Szerencsére kiderült, hogy nyugodtan élhetek még vagy harminc évet, ha a magyar nők átlagéletkorát nézem. Mégis eldöntöttem ennek hatására, hogy muszáj valamiképp biztosítanom a jövőmet, és ezzel persze a gyerekeim jövőjét is ahhoz, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem.

Azt persze mondanom sem kell, hogy nem vet föl bennünket a pénz. Nagyon meg kell gondolnom, hogy három kamasz mellett mikor, mire és mennyit költök.

(Most épp abban a korszakban vannak, amikor teljesen mindegy, mennyire töltöm föl a hűtőt, egészen biztos lehetek abban, hogy másnapra már csak az üres polcok merednek rám, amikor reménykedve kinyitom az ajtót, hátha hagytak nekem is valami ehetőt.)

A különóráik árát inkább hagyjuk, ne is beszéljünk róla…

De akárhogy is, ki kell szorítanom a szűkös költségvetésből annyit, hogy biztosítsam a jövőnket, a jövőjüket.

Nincs mese, a kevésből is félre kell tennem valamennyit. És igen, arra az esetre is készülnöm kell, ha velem – ne adj’ isten – történik valami.

Közeledik a felnőttkor

A klímaszorongás mellett van még egy csomó dolog, ami gyakorlatilag napi szinten eszembe jut. Fogalmam sincs például, milyen lesz a gyerekeim felnőttkora, pedig tényleg vészesen közel van már. Mindegyikük kiemelkedően tehetséges a művészetekben. De a baráti és a családi körben is azt látom, hogy nagyon ingatag minden művészettel foglalkozó ember helyzete, egyszer fenn, máskor lenn.

Nincs olyan kiszámítható jövőkép előttük, mint a divatos szakmák képviselői esetében. Sajnos egyikük sem érdeklődik az informatika vagy a programozás iránt, inkább csak lebegnek a jelenben, és mennek az álmaik után, amik még csak most alakulnak.

Én sem vagyok klasszikus értelemben felnőttnek nevezhető, hiszen negyvenéves koromban jöttem rá, hogy mivel is szeretnék igazán foglalkozni az életemben, akkor kezdtem meséket írni, szóval gondolhatjátok, mennyire vagyok komoly olykor… (Néha a középső gyerekem meg is jegyzi igen vitriolosan: „Anya, ne legyél már ennyire gyerekes!”)

Na, mindegy, az a lényeg, hogy fel kell nőnöm a feladathoz, ezért mindenféle értelemben felelősséget kell vállalnom értük és magamért.

Végezetül pedig, hogy stílszerű legyek, megosztom veletek a Micimackóból az egyik legkedvesebb mondatomat, gyakorlatilag ez az életem alaptézise:

„Ezeknél a méheknél sohase lehessen tudni.”

Angolul is nagyon jól hangzik: „You never can tell with bees”, de Karinthy (vagy a nénikéje) fordításában egyszerűen zseniális.

Igen, ez pontosan azt jelenti, amiről a gyerekeimmel is olyan sokat beszélgetek, hogy mindig résen kell lenni.

Szóval úgy döntöttem: inkább a ma kényelmét áldozom fel a holnap biztonságáért, mert ha beüt a ménkű, tuti, hogy lesz hova fordulnom. Tudjátok, az élet: zajlik. 

Ti mit tesztek a jövőtökért?

Both Gabi

 Kiemelt képünk illusztráció