–

Először a fejem fájt. Ittam vizet, de nem enyhült. Vettem be gyógyszert, próbáltam többet aludni, nem sok sikerrel. Aztán a hasam is görcsölni kezdett, mint a legrosszabb menstruációs napjaimon – csak épp a dátum nem stimmelt. Sok-sok víz, görcsoldó, melegvizes palack, és bár volt, hogy alábbhagyott a fájdalom, rövid idő múlva kezdődött minden újra.

Azt hittem, valami influenzaszerű vírus, kihordom lábon, ahogy korábban mindig – egészen addig, amíg egy vasárnap este el nem kezdett szúrni a mellkasom.

Rendszerint meggyőzöm magam arról, hogy nincs komoly baj, ez viszont őszintén megijesztett

Nem azért, mert azt gondoltam, hogy a kanapén fekve, infarktus közben fog érni a halál, sokkal inkább azért, mert szokatlan volt az érzés, nem tudtam mihez kötni. Most más volt, másképp fájt, másképp fáradt, úgyhogy az ölembe vettem a laptopot, és írtam a háziorvosomnak.

A doktornő még aznap este válaszolt, és megkért, hogy reggel az első utam a rendelőbe vezessen.

Ott aztán megtapogatott, megnyomkodott, majd beszélgetni kezdtünk – én feszengve, hogy mit fog szólni, hogy elbagatellizálja-e, amit mondok, ő viszont olyan kedvesen és megértően, ahogy orvossal még nem volt dolgom. Nem sokkal később a kezembe adott egy beutalót.

Az alapján ugyanis, amit elmondtam, szerinte pszichés a baj, ezen pedig leginkább egy pszichiáter tud majd segíteni.

Másfél héttel később kaptam időpontot, nem az állami ellátásban, ahhoz hónapokat kellene várni – én meg annyira elfáradtam a várakozásban, hogy elmúlik, könnyebb vagy jobb lesz, hogy úgy éreztem, nincsenek erre hónapjaim.

Az első alkalommal elmeséltem, hogy nem alszom, nehezen kapok levegőt, hogy úgy érzem, egyre szűkül körülöttem a tér.