Mózes Zsófi: Aki nem jut orvoshoz, azt ki gyógyítja meg?

–

Nem tudnám megmondani, voltam-e úgy nőgyógyásznál valaha, hogy ne szorongtam volna előtte napokon, akár heteken keresztül. Pedig azt gondolná az ember lánya, hogy ha megfizeti az árát, nincs mitől tartania – és én magánba jártam mindig, magánba vitt anyám is, amikor először vált időszerűvé a vizit. De hiába váltottam, amikor úgy éreztem, nem kap elég figyelmet és szakértelmet a problémám, hiába kerestem női orvost, és álltam tovább és tovább, amikor nem voltam elégedett. Mégis mindig bennem volt a félsz.

Tavaly ilyenkor aztán esedékessé vált egy kisebb beavatkozás, rutin az egész, tíz perc alatt megvan. És tavaly ilyenkor, életemben először sírtam a fájdalomtól, ahogy feküdtem a vizsgálóágyon.

Gondoljak a szülésre, mondja az asszisztens a vizsgálat közben, ha azt kibírtam, ez már nem fájhat. Pedig fájt, istentelenül, mégsem mondok semmit.

Csak némán bólintok, amikor az orvos átadja a beutalót a körzeti kórházba. A beavatkozást majd ott elvégzik, mondja, gyorsan meglesz, altatással együtt negyedóra.

A kórházban aztán újabb vizsgálat, de már nincs kengyel az ágyon, csak egy kifeküdt, rugós matrac. Ezt tegyem a derekam alá, nyújt felém egy párnát az asszisztens, én pedig némán engedelmeskedem. Hogy a szokatlan póz az oka, vagy a nem túl finom technika, nem tudom, de az ultrahang még a legutóbbinál is kellemetlenebb. Úgy szorít, mint egy szűzlány, szól rám az orvos, de bármennyire is igyekszem, nem tudom ellazítani a testem.

Néhány nappal később, kora reggel ismét a kórház folyosóján ülök. Nem tudják, mennyit kell várni a beavatkozásig, végül másfél órán át ülök a narancssárga, rücskös műanyag széken. Két kézzel ölelem a táskámat, benne minden, ami az egynapos ittlétemhez kell: papucs, hálóing, bugyi, betét. Az adataimat csak a főorvos úrral tudom egyeztetni, még egy kis türelmet, mondják a nővérek, utána kapok majd nyugtatót, fájdalomcsillapítót és ágyat. A csuklómra erősítik a plasztikszalagot, kötelességtudóan elfoglalom a hatágyas kórteremben a nekem szánt helyet.

A mellettem lévő ágyon egy negyvenes nő görnyed, ez a harmadik vetélése, mondja elcsukló hangon. Reméli, hogy a férje lassan feladja a próbálkozást, mert kurvára fáj minden vetélés mindig, amikor hatni kezd a tágító.

Közben az ágy szélére ülök, átveszem a hálóinget és várok.

Újabb másfél óra telik el, mire benyit a szobába egy fehér köpenyes nő – még soha nem találkoztunk, pedig sokan, sokszor megvizsgáltak az utóbbi két hétben. Szerinte várhat a műtét még egy évet. Röviden érvel, ejt néhány szót a méhnyakrák kialakulásának kockázatáról is, de nincs nehéz dolga, hamar meggyőz. Mire visszaveszem az utcai ruhám, hozza is a zárójelentést: időpontegyeztetés céljából az alábbi számon telefonáljon egy év múlva.

Egy év alatt sokszor eszembe jut a műtét. Van, hogy a kórterem padlóját borító szürke linóleum ugrik be elsőként, máskor szinte a bőrömön érzem a keményre fertőtlenített ágynemű anyagát – de mindig ugyanoda jutok fejben, az erős, óvatlan mozdulatok közé, a rugós vizsgálóágyra. De nincs mese, az idő telik, én pedig az utolsó pillanatig halogatom a hívást. Először kicsit megkönnyebbülök, amikor nem veszik fel.

Másnap a vonal túlsó végén egy kedves női hang válaszol, viszont minden erejével azon van, hogy meggyőzzön: a problémámmal nem kell kórházba mennem.

Addig erősködöm, hogy kikeresi a zárójelentést a nevem alatt, aha, már látja, tartsam egy kicsit, kér segítséget. Érdemi segítség azonban nem érkezik, hogy hogyan tovább, nem tudják.

Néhány nappal később, másik napszakban próbálkozom újra, és bízom benne, hogy valaki más veszi majd fel a telefont. De hiába mond mást az új hang, a végeredmény ugyanaz, a tavalyi papír idén már nem jó. Szerezzek újat. Nekem viszont eszem ágában sincs újat szerezni, hát ott van rajta minden, ők mondták, hogy csak időpontot kell majd egyeztetni, és mehetek. Újabb próbálkozás, most viszont már a rajtmezőre küldenek vissza. Mert ha a magánorvosom megvizsgál, ad beutalót, akkor ők is megvizsgálnak, és ha indokoltnak látják, majd befektetnek. Egyébként sem hiszik, hiába a számtalan vizsgálat és az általuk kiállított papír, hogy a problémámmal kórházba kéne járkálni.

Újabb hetet várok, emésztem a hallottakat és keresem az utat, amin keresztül mégis megkaphatnám a szükséges ellátást. Közben egyre többen szegezik nekem a kérdést, hogy nem akarok-e inkább magánba menni, de kötöm az ebet a karóhoz.

Nincs szükségem rá, itt áll a zárójelentésben, feketén-fehéren, csak időpontot kell egyeztetnem.

De hiába a kemény fejem, a műtét esedékessége egyre közelebb van, én pedig, bárhogy próbálkozom, nem jutok be a kórházba. 

Egy barátnőm ajánl egy klinikát, telefonálni sem kell, elég, ha írok egy e-mailt, csatolom az eddigi leleteket, majd ők keresnek. A műtéti koordinátor néhány órával később tényleg jelentkezik, elmondja, hogy milyen vizsgálatokra van szükség a beavatkozás előtt, de mindent elvégeznek ők, csak válasszak orvost. Bárkit, aki szimpatikus. Alig egy héttel később már az utóbbi tizenöt évem legkevésbé kellemetlen rákszűrésén vagyok túl, és bár az eredményre viszonylag sokat kell várni, ez idő alatt is többször keres a koordinátor, árajánlatot küld, tájékoztat minden továbbiról. 

A műtét napján saját szobát kapok, összehajtogatva vár a hálóingem, mellette a köntösöm. Belebújok gyorsan, ezúttal nem várunk órákat. A műtőben az ágy szélére ülök, a lábaimat a kengyelbe rakom, és miközben a bokámon egyre szorosabb a szíj, már szúrják is a vénámat. A kezemet is lekötözik, csak a biztonság kedvéért, én pedig lassan teljesen elvesztem a kontrollt a testem felett. Soha ilyen kiszolgáltatottnak nem éreztem magam.

Eszembe jut a szobatársam a kórházból. Vajon mi kell ahhoz, hogy a férje meghallja, hogy nem akar tovább próbálkozni?

Eszembe jutnak azok, akiknek nincs lehetőségük választani. Akik nemcsak otthon, de a rendszerrel szemben is védtelenek. Eszembe jut, mennyire nincs ez rendjén, micsoda kényszerhelyzet fizetni a tb-t, aztán a magánellátást is. És az a sokmillió ember, aki nem engedheti meg magának – velük mi lesz? 

Akit elküldenek, mondván, a problémájával nem kell kórházba mennie, annak ki segít majd? Aki nem jut orvoshoz, mert felszámolták az osztályt, azt ki gyógyítja meg? És ahol egy egész kórház zárt be? Ki dönti el, hogy meddig nyílik az a bizonyos olló, és ki lesz az, akit végül otthagyunk az út szélén? 

Hogy lehet az ellátáshoz való hozzáférés – oly sok minden mellett – már csak kevesek kiváltsága, ha az egészség mindannyiunk alapjoga? És vajon melyik számot kell felhívnom, hogy ezekre végre választ kapjunk?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Halfpoint

Mózes Zsófi