A terápia vége valójában egy jól sikerült szakítás – Csak tudni kell, mikor van itt az ideje

–

Először éreztem úgy, hogy agyonnyom az élet

Biztos vagyok benne, hogy a kamaszkor amúgy is az ember életének egyik legnehezebb időszaka, én pedig még tizennégy sem voltam, amikor elváltak a szüleim, a gyerekfejjel tökéletesnek hitt családom – és életem – ezzel pillanatok alatt hullott darabjaira. A megszokott, biztonságos közegem viszont nem csak a válás miatt tűnt távoli emléknek, ekkoriban értek véget a szinte rajongásig imádott általános iskolás éveim, és vette kezdetét valami egészen új és idegen: a gimnázium.

Nehezen illeszkedtem be, nem szívesen töltöttem időt másokkal, sokáig kerestem a helyem – az iskolán belül és kívül egyaránt. A szüleim nem sok mindenben értettek egyet akkoriban, a nem túl jó mentális állapotommal mégis olyan feladatot adtam nekik, amibe kérdés nélkül beleálltak mindketten. Alig pár nappal a fenti beszélgetésünket követően több terapeutát is ajánlottak, akik közül én választottam ki a számomra legszimpatikusabbat. És ismét csak napok kérdése volt, hogy ott üljünk a rendelőben mindannyian: a terapeuta, a szüleim és én.

Az elsőt követő alkalmakra már többnyire egyedül érkeztem, és mindig elmondhatatlanul nagy megkönnyebbüléssel távoztam.

Volt valaki, aki védőhálóként állt mögöttem, aki meghallotta az érzéseimet, aki megértette a problémáimat, azokat időnként a szüleim számára is érthető szavakba öntötte, és ha teljesen reménytelennek láttam egy-egy helyzetet, tanácsot is adott.

Talán egy-másfél évig jártam terápiára, mire ismét valamiféle stabilitást kezdtem érezni az életemben. Tudatosan készültünk a terápia végére, és hiába gondoltam, hogy a nehezén már túl vagyok, valójában a legkeményebb éveimnek még a közelében sem jártam.

A huszadik szülinapom környékén, egy alig négyhetes csecsemővel az oldalamon fordultam ismét szakemberhez

Szülés utáni depresszióra tippelt Anyu, és miközben kívülről tényleg ennyinek tűnt a dolog, valójában nyakig ültem egy bántalmazó kapcsolatban. Tizennyolc évesen költöztem az akkori páromhoz, akinek határozott elképzelése volt az életünkről, ennek tudatában (és utólag visszanézve) egyáltalán nem meglepő, hogy még húsz sem voltam, amikor megszületett a gyerekem.

A kapcsolatban minden korábbinál jobban magamra maradtam, miközben fogalmam sem volt, hogyan tartsak életben valakit, aki csak nemrég született – és aki semmit sem tehetett arról, hogy itt van velem. Megint Anyu volt az, aki segítő kezet nyújtott, szakembert keresett (nekem ekkoriban még ahhoz sem volt erőm, hogy választani tudjak), és ő volt az is, aki elvitt az első ülésre. Ekkorra már annyira beszűkült a tudatom, annyira elvesztettem a fókuszt, és annyira szerettem volna megfelelni a kapcsolatomban, hogy az ötven perc végén hidegzuhanyként értek a terapeutám szavai:

„Önnek egyetlen feladata van most, Zsófi: anyának lenni.”

Otthon aztán próbáltam beszélni a gyerek apjával, szerettem volna, ha együtt is elmegyünk egy-egy alkalomra, de mivel szerinte „pszichológushoz csak a hülyék járnak”, ő pedig nyilvánvalóan nem az, egyedül folytattam a terápiát. Néhány alkalom elég volt ahhoz, hogy visszatérjen belém az élet, a lelki és mentális egészségem érdekében pedig (meg persze azért, hogy a lehető legjobb anyává tudjak válni a gyerekem számára) végül visszaköltöztünk Anyuékhoz.

Újabb egy évbe telt, amíg beláttam, hogy van, amikor egyszerűen mindenkinek az a  legjobb, ha nem élnek együtt a szülők, és a gyerekelhelyezési per során is bőven értek támadások, de hála az akkori terapeutámnak, többé már nem veszítettem el a fókuszt. A folyamat lezárására ismét tudatosan készültünk, jó előre kitűztük az utolsó alkalom dátumát, és bár utólag azt gondolom, lett volna még dolgunk bőven, az anyaságommal kapcsolatban soha meg nem rendülő alapokat építettünk a közös munka során. 

Huszonkét évesen a terápia magány és csalódás – nekem legalábbis

Egy, a korábbinál sokkal keményebb bántalmazó kapcsolatból kikerülve fordultam szakemberhez. Frissen szabadultam a kapcsolatból, pánikrohamok gyötörtek, miközben volt, hogy az utcára is féltem kimenni. Néhány alkalom után a szakember javaslatára elkezdtem egy bántalmazott nők számára indított csoportba járni, amit részben ő szervezett.

Miután azonban kiderült, hogy az egyik résztvevő egy ismerősöm nővére, felhívott a terapeutám, hogy tájékoztasson: ez nekik így nem oké, úgyhogy inkább ne menjek oda többé. Hogy járjak helyette ismét csak hozzá, az fel sem merült, én pedig, ha csak átmenetileg is, de elvesztettem a terápiába vetett bizalmamat.

Alakulhatott volna sokkal kevésbé szerencsésen is a helyzet, én viszont tudattalanul nyúltam vissza magamban mindahhoz, amit a korábbi pszichológusaimnak köszönhettem.

Olvasni kezdtem a bántalmazásról, később pedig beszélni, majd írni is – és ezek kombinációja volt az, ami végül a víz felszínén tartotta a fejemet.

A java még mindig váratott magára

Hiába a túlélés, nem éreztem jól magam a bőrömben, tudtam, hogy még mindig mocorog bennem valami, amit helyre kell tennem ahhoz, hogy kerek legyen az életem, de fogalmam sem volt, mi lehet ez. Amikor megismerkedtem a párommal, egy dologban voltunk biztosak: együtt szeretnénk lenni. Belőlem viszont újra és újra előjöttek a rosszul rögzült minták, a bántalmazó kapcsolatok miatti bizalmatlanság és félelem, és hiába próbáltam, egyszerűen nem tudtam funkcionálni egy egészséges kapcsolatban.

Párterapeutát kerestem, és együtt kezdtünk el hozzá járni. Hamar kiderült, hogy rám vár a munka oroszlánrésze, így néhány alkalom kivételével már csak én ültem a pokróccal letakart kanapén. Kitűztük a célt, és mire sikerült elérnem, kiderült, hogy sokkal nagyobb a baj, és még jónéhány alkalom kell ahhoz, hogy rendben legyek.

Korábban minden szakember a szüleim válására vezette vissza a problémákat, és gyakorlatilag senki nem foglalkozott mélyebben a gyerekkorommal. Pedig ki tudja, mi lett volna, ha időben kiderül, hogy amire kisiskolásként azt hittem, hogy a szeretet egyik formája, és mi csak „szexelőset játszunk”, az valójában nemi erőszak. Vagy ha valaki szólt volna, hogy akkor sem kell jóban lennem az elkövetővel, ha a szüleim egy emberként legyintenek, hogy „ő ilyen, ilyennek kell elfogadni”.

Végül az ismét nagyjából egy évesre saccolt terápiából közel három év lett. Ezalatt voltak nagy felismerések, váltottam munkahelyet, voltam mérhetetlenül dühös és szomorú, és olyan gyakorlatokat is tanultam, amik segítettek helyretenni bennem mindazt, amivel korábban egyetlen szakemberrel sem foglalkoztunk.

Fejest ugrottunk egy feneketlennek tűnő, sötét gödörbe, hogy aztán minden lépésemet kétszer is meggondolva másszak ki belőle.

Úgy tűnt, minden seb szépen gyógyul, a határaimat megtanultam betartatni, az utóbbi hónapban pedig kipróbáltuk, milyen, ha csak kéthetente megyek, majd három hétre ritkítottuk az ülések gyakoriságát. Végül a legutóbbi alkalommal feltette a kérdést a terapeutám: nézzünk új időpontot, vagy kipróbáljuk, hogy majd jelentkezem, ha úgy érzem?

Nem néztünk új időpontot, én pedig úgy érzem magam, mint amikor Apu először szerelte le a biciklim hátuljához erősített seprűnyelet. Van bennem némi ijedséggel vegyes izgatottság, de még sosem éreztem magam ennyire késznek egyetlen terápiám végén sem. Az pedig semmihez sem fogható támogatást ad, hogy – éppúgy, ahogy Apu hitt a biciklitudásomban – a szakember, aki éveken keresztül a legnagyobb bizalmasom volt, most úgy látja, hogy egyedül is menni fog.

És persze az sem kizárt, hogy úgy hozza az élet, és visszaülök még arra a kanapéra.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images /fizkes