A pokolba vezető út is jó szándékkal…

–

A múltkor, amikor kisebesedett a bőr a sztómazsákom alatt, egy segédeszközboltban első körben nem adták oda azt a terméket, amiért a sztómaápolóm odaküldött, hanem rábeszéltek egy szerintük jobbra. Majd amikor visszamentünk, hogy nekünk mégiscsak az eredetileg kért termékre van égető szükségünk, mert a harmincöt éve a szakmában dolgozó nővér ismét elmondta, nem lesz jó a boltban ajánlott dolog, akkor kicserélték ugyan, de hosszas vitatkozásba kezdett velem az üzletvezető, hogy bizony a sztómaápolóm nem jól tájékoztat, nem fog meggyógyulni a sebem, ők pedig helyesen jártak el, amikor kiszolgáltak a másik termékkel. 

Bevallom, nagyon bosszantott a dolog, és nemcsak azért, mert a túlbuzgó eladó még sok felesleges dolgot is ránk sózott, hanem olyan határozottsággal jelentették ki, hogy nem fog a sebem begyógyulni az ő krémjük nélkül, hogy rendesen elkeseredtem. 

Az elmúlt évek alatt rengeteg tanáccsal, kéretlen segíteni akarással találkoztam. Ha az ember bekerül egy súlyosabb betegség miatt (de igazából nem is kell olyan súlyosan betegnek lennie) az ellátórendszerbe, akkor automatikusan megkezdődik a szélmalomharca is a hatékony, gyors és komplikációmentes gyógyulás érdekében. Eleve jó orvost találni is nehéz, a jó orvosokért pedig vérre megy a harc, és azt is nehéz elfogadni, hogy egy jó orvos nem fog tudni meggyógyítani mindenkit, aki hasonló problémával néz szembe, mint akin segített. 

Az elmúlt évek alatt több százan kérték tőlem az engem operálók elérhetőségét, de az én orvosaimnak is csak egy feje, két keze, és két szeme van, és nekik is ugyanúgy huszonnégy órából áll egy napjuk. (Ha lenne egy csodalámpásom, az első, amit kívánnék, az annyi jó orvos lenne a Földre, ahányra szükség van.) Ráadásul, akik engem gyógyítottak, mindent meg akarnak tenni a betegekért, viszont képtelenség mindenkin segíteniük a fent említett okok miatt. Sőt, azzal a helyzettel is számolni kell, hogy valaki problémájára (még ha látszólag hasonlónak is tűnik) egy másik orvos lesz jó.

Velem megtörtént például, hogy egy buliban odajött hozzám egy lány, és közölte velem, „tudom, hogy neked ez az orvos segített, de nekem nem tudott”. Fogalmam sincs, mit kellett volna ezzel az információval kezdenem, szarul kellett volna éreznem magam, hogy nekem igen, neki meg nem, vagy elnézést kérnem, hogy rosszat ajánlottam, ha nem is direktbe, de nem kellett volna ódákat zengenem róla, mert engem frankón megmentett? 

Tudom, rettenetesen nehéz megtalálni a jó szakembereket, annak kellene lennie az alapnak, hogy minden betegnek jusson profi orvos, aki tud segíteni a baján, de ismerjük a helyzetet, tudjuk, hogy ez sajnos nem így működik. (Talán soha nem is lesz így.)

De túlélni egy műtétet, a megfelelő orvos kezei közé bekerülni, csak egy dolog, mert utána jön az igazi feketeleves: meggyógyulni egy olyan rendszerben, ahol sokszor nincs, vagy hiányos a beteg utánkövetése (egész egyszerűen leginkább nincs rá kapacitás,) ahol a rengeteg szövődményről nem, vagy csak felületesen tájékoztatnak… És ilyenkor mi történik? Hogy elkezdünk magunk kutatni a legjobb lehetőségek után, és van, hogy lukra futunk (ami egyébként a legkevesebb, de ha már kárt is okozunk, az a nagyobb probléma.) 

Higgyétek el, hogy az égvilágon mindent bevetettem annak érdekében, hogy meggyógyuljak, mindent bevettem, amit mondtak, mindent magamra kentem (persze az észszerűség határain belül.) És az összes létező segítő szándékkal találkoztam az elmúlt évek alatt.

Valaki szentül meg van győződve, hogy nem szabad elvállalni a kemót és a sugarat, mert beláthatatlan következményei lehetnek. (Ami egyfelől igaz, de vannak olyan súlyos esetek, amikor nincs más megoldás, és a legnagyobb felelőtlenség valakit lebeszélni az orvos által javasolt kezelésről. Igaz, rá sem kell.)

Valaki a különböző lelki terápiákra esküdött, küldtek engem látótól elkezdve prana nadin át családállításra, természetgyógyászhoz, kineziológushoz, belső utazásra, és mindenki szentül állította, ezek nélkül nem lehet meggyógyulni. Ez szerintem is így van, de csak azt állíthatom, hogy nálam erre is szükség volt ahhoz (egész pontosan az egyik módszerre, de tényleg mindegy most, melyikre,) hogy gyógyult lehessek, viszont a többi dolog nélkül sem ment volna. Senkinek nem merném direktben azt mondani, hogy az én terapeutám és módszerem nélkül nem gyógyulhat meg, mert ahány lélek, annyi probléma, és annyiféle egyéniség, nem mindenkit ugyanúgy, ugyanazzal kell meggyógyítani.

Arról nem is beszélve, hogy aki pedig nem hisz az ilyesmiben, az pont olyan, mint amikor rá akarunk beszélni valakit arra, hogy kezdjen el hinni Istenben, mert az ő segítsége nélkül nem fog menni a gyógyulás… gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy engem ateistaként ezzel találtak és találnak be a mai napig a legtöbben.

Millióan elmondták, hogy kell a C-vitamin kúra, aztán szerencsére a dokim lebeszélt róla, hogy kemó mellett eszembe se jusson, mert ahogy sok más táplálékkiegészítő, ez is nagyban befolyásolhatja a kezelés eredményét. Természetesen lehet, hogy valakinek ez segít, és azt is el tudom mondani, hogy én milyen táplálékkiegészítőket szedtem, de minden esetben hangsúlyozandó, hogy ezeket egyeztetni kell a kezelőorvossal, és attól, hogy nálam vagy nálad ezek működtek, nincs arra garancia, hogy másnál is fognak.

Volt aztán olyan időszak is, amikor hónapokon keresztül vettük tonnaszámra a deutériumcsökkentett vizet is, később pedig olvastam, hogy megbüntették őket hamis infók sugalmazásáért. (Fogalmam sincs, ma működnek-e, azt sem tudom, nálam hatásos volt-e, vagy az egész csak ablakon kidobott pénz volt.)

A sztómámnál, bár nem kértem, csak a szakápolóim segítségét, mégis sokan elmondták, mit kell tennem a sebemmel, a helyes zsákcsere hogyan működik, sőt, még azt is, hogyan kéne éreznem magam a helyzetemtől. 

Néhányan azt is szeretnék megmondani, hogy szerintük nem is kéne már ilyesmikről írnom, mert „biztos, hogy jó ez neked?”. Hülye, mondjuk, nem vagyok, egész biztos, hogy jólesik kiírni magamból. Még ha vannak olyan feltételezések is, amelyek szerint a kattintásért, vagy a vaskos delláért csinálom. (Ha a della érdekelne csak, rég felhagytam volna az írással, és kizárólag az influenszerkedésből élnék, és minden kutyafülét reklámoznék, amire az elmúlt években felkértek, és csak ezzel lenne tele az üzenőfalam.)

Az emberek segíteni akarnak egymásnak, és ez jó dolog. De sokszor nem látjuk, vagy nem akarjuk látni, bizony, árthatunk is ezzel.

Sose felejtsük el, hogy ami bevált nekem vagy a nagyanyámnak vagy a barátnőm férjének, az nem biztos, hogy Ipszilon Gizikének is jó lesz. Mert nem ugyanolyan a bőre, a fizikai állapota, a betegségének súlyossága, a daganatának elhelyezkedése vagy terjedési sebessége, sőt, még a személyisége sem ugyanolyan, és akkor ide beszúrnám azt az orrvérzésig ismételgetett szlogent, hogy a betegség/probléma mögött az embert is kell nézni, komplexen kell gyógyítani. 

De ezt a gyógyítást hagyjuk a szakemberekre. Mi pedig legfeljebb csak meséljük el a történeteinket, annyiszor, amennyiszer jólesik, és hangsúlyozzuk, ezek csak a mi megéléseink és tapasztalásaink, de ne esküdjünk rá, hogy az mindenképpen működni fog másnál is.

Mert soha nem tudhatjuk, milyen követ rakunk le vele a pokolba vezető úton. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images/Boy_Anupong)