Szentesi Éva: Ember ennyire nem örült még kórházi ágynak

–

Ti tudjátok, milyen az a végbéltükrözés? Mielőtt elfogna a szó hallatán a rettegés, melléd lopódzom, és azt súgom, nyugi, semmi vész! A gyomor- és a vastagbéltükrözés után ez csak egy laza csuklógyakorlat, mondjuk, nem nekem, hanem a gasztroenterológus főorvos úrnak, Szegedi Laci bának, akinek például a Tóth Lajos Barnát is köszönhetem. Nekem a Laci bá azért csak Laci bá, mert a legjobb barátom férjének az apukája. Szóval Laci bával ilyenbe vagyunk, holnap végbéltükrözés, előtte egy kis beöntés, csak hogy adjuk meg a módját.

Hát megadtuk. El se tudtam képzelni, mi van ott lent, hiszen hat hete nem ment át rajtam ennivaló, de meglepődnél te is, ha leírnám, viszont nem akarlak rémisztgetni, kedves olvasóm, már az elején. Vagyis az egész kálváriámnak a végén, ó, pardon. 

Szóval hétfő reggel indultunk, a párom talán jobban várta, mint én (most képzelj el velem egy hónapot összezárva, hogy zokogok, bőgök, amikor meg nem, akkor hanyatt fekszem, pislogok, megpróbálom eljátszani, hogy jól vagyok, vagy feladatokat osztok ki, enyhén katonás stílusban). A műtét előtt egy hétig vigyázzban feküdtem otthon (viccelsz, bolondozol?), hogy ne szakadjon le a zsákom, és hogy ne kapjak el semmilyen vírust. Még szerencse, nagy blama lett volna emiatt elhalasztani ezt az operációt.

Sztóma-visszaállító műtét. Még egyszer: sztó-ma-visz-sza-ál-lí-tó mű-tét. Ilyenem lesz ezen a héten. 

A főorvos azt mondja tizenegy óra, de az se baj, ha tizenkettő, úgyhogy elegánsan fél egyre érkezünk, jól van na, félóránként állunk meg különböző benzinkutakon, ellenőrizgetem a zsákot, mint egy bolond, tuti nem vált-e le a sztóma körül, tuti nem telt-e meg időközben. „Hallod, nem is ettél semmit, mitől lenne tele?” – szól rám a párom, de én már tiszta ideg vagyok, ő meg különben sem értheti, nincs neki ilyenje, nem is lesz soha. Szóval konfliktusmentesen megérkezünk, a főorvos szerint fél kettő lett a tizenegyből, szerintem meg nem ismeri az órát, haha. 

Egy darab szobatársat nem kaptam, egyedül kuksolok a szobában, el is szégyellem magam, hogy egy egész minikórtermem van. Olyan, mint egy szálloda, ételt rendelek, a folyosó végéig hozza a futár, úgy lakmározom, mintha az lenne az utolsó vacsorám, és tényleg, tükrözés után már nincs kaja. Még jó, hogy előre bezabáltam. 

Ha bárki parázik a beöntéstől, annak mondom: ez a dolog nem tartozik a legrosszabb dolgok közé, ami egy emberrel megtörténhet. (Kivéve, ha csillámpónilovas, masnis kiscicás dolgok történtek eddig az életedben, mert azokhoz képest kurva szar.)

Az egyik nővér megölel, jaj, de jó látni magát, hát, mondom, én mennyire örülök, hogy itt lehetek! Ember ennyire nem örült még kórházi ágynak, mint én.

Sztóma-visszaállító műtétem lesz! Hallottad? Sztó-ma-visz-sza-ál-lí-tó mű-tét!

Megyek is a gyönyörű nevű kolonoszkópiára. Az új épület alagsori padlójának a közepén szélesebb sávban végig sárga csík húzódik. Aha, szóval ez vezet el Óz, a nagy varázsló birodalmába? Adjátok már ide a vörös cipellőm, összeütöm a két sarkát, hogy ne kelljen annyit gyalogolni. (De vagány voltam, hogy nem kértem a beteghordótól kerekesszéket!) Óz sehol, Laci bá van a nagy teremben, mondjuk, ő is varázsló, és szakálla is van. Megtükröz, nézem én is a monitort, kapcsokkal vagyok odalent összezárva, komoly, mi, hogy vannak bennem ilyen fémcuccok? De hogy rakják ezeket oda? Bár láthatnám. 

Minden király, ezerszázalékosan meggyógyult, aminek meg kellett, máma már nem hasad tovább, majd holnap, ha újra vágnak, és most nem csak egy hegem lesz középen, az olyan snassz, egyből kettő, és keresztbe. A menő csajoknak plusz heg dukál örök mementóként, egyszer mennyire szar volt (hogy ott jött ki a kaka, de ezt már csak halkan teszem hozzá).

Főorvos bejön, mosolyog: „Holnap megpróbálom visszarakni a sztómáját, reggel kilenckor.”
Jaj, doktor úr, kérem, ne próbálgasson semmit, csak tegye vissza, úgy, ahogy van!

Közben az én drága sztómaápolóm, Magdika, tisztogat, csere van, egészen otthonosan vagyok már ezzel, és olyan szép lett a sztóma, mint egy kis rózsabimbó, lehet, hogy egy percig hiányozni fog, de szigorúan csak egy percig, ennyit engedélyezek, hogy elsirassam.

Olyan ez, mint egy rossz házasságból szabadulni, az ember utólag mindent szépnek lát. 

Próbálom megszámolni, hogy Magdikát hányszor hívtam zokogva, sikítva, üvöltve, bőgve, hogy azonnalvarrjákvisszanemakarokígyélniegypercetsetovább. Ma már csak röhögünk rajta, de akkor nem volt olyan vicces, pláne Magdikának, akinek az utolsó két hétben minden áldott nap küldtem a sztárfotókat a sztóma körüli sebemről.

Most szebb, Magdi? Mintha szebb lenne. 
Most rosszabb, jaj, mit csináljak.
Képzeld, Magdi, most negyven percig álltam a kádban, annyira folyt belőle a cucc, hogy nem tudtam új zsákot felrakni.
Képzeld, Magdi, most öt perc volt. 

Fura lesz, hogy nem beszélünk mindennap. És holnap reggel lesz az utolsó sztómazsákcsere. Aztán visznek be. Megígérem, szép leszek a műtőasztalon, ez a legfontosabb, haha. 

Ja, és a kényelmes nyíregyházi Jósa András szállodába csak egy könyvet hoztam magammal: Bélügyek. Egy német belgyógyász csaj írta, évekkel ezelőtt bestseller volt, és azóta ott hever a polcomon, el is felejtettem, hogy nekem van ilyenem. Hogy stílusos legyek, most ezt olvasom. 

Aztán folyt. köv., mert holmi műtétekkel még egy kálváriának se lett vége, ezt is a tapasztalat mondatja velem. 

Hamarosan jelentkezem.

Holnap kilenc és tíz között erősítsétek meg magatokban a rám gondolást, habár ezt már úgyis utána olvassátok, úgyhogy mindegy.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / SCIENCE PHOTO LIBRARY