Az időskori dohányzás már nem a társasági életről szól, hanem valami sokkal szomorúbbról

–

Egy igazi kincsesbánya

Az English Longitudinal Study of Ageing (röviden ELSA) az egyik leghíresebb brit hosszmetszeti kutatás, amelynek célja, hogy feltárja az öregedéssel kapcsolatos társadalmi, gazdasági, biológiai és pszichológiai tényezőket. A résztvevőket 2002/2003-ban toborozták: ötven évnél idősebb, Angliában élő házaspárok kerültek az életkori csoportra nézve reprezentatív (tehát a populáció sajátosságait arányosan leképező) mintába. Ezek az emberek beleegyeztek abba, hogy kétévente a saját otthonukban keressék fel őket a kutatók. A tudósok interjúkat készítenek velük, és számítógépen rögzítik a válaszaikat olyan változatos témákban, mint az egészség, a társadalmi részvétel, a lakhatás, a munka vagy az önkéntesség. Mérik többek között a kognitív funkcióikat is (például gondolkodás, emlékezet), a testsúlyukat, a járási sebességüket. Bár az elmúlt húsz évben voltak, akik lemorzsolódtak, a kutatásban így is több ezren maradtak olyanok, akiktől már kilencszer vettek fel adatokat. Ez óriási dolog, hiszen lehetővé teszi, hogy nyomon kövessék a válaszok időbeli alakulását, és hipotéziseket teszteljenek arra vonatkozóan, mi okozhatta a változásukat vagy éppen a stagnálásukat. 

Erre tett kísérletet dr. Keir Philip is, aki munkatársaival együtt annak járt utána, a dohányzás hogyan hat az elszigetelődésre és a magányra. Tanulmányuk pár napja jelent meg a komoly szakmai presztízst jelentő The Lancet című szaklapban. 

Ezeket mérték egészen pontosan

Ahhoz, hogy jobban értsük a vizsgálat eredményeit, érdemes röviden sorra venni, egyes fogalmakat hogyan számszerűsítettek a kutatók. 

• Dohányzási státusz. Megnézték, hogy kiinduláskor (ez náluk a 2004/2005-ös adatfelvétel volt) ki válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy „Ön cigarettázik-e bármennyit is manapság?”. Ez alapján két csoportot képeztek: a „jelenleg dohányzók” és a „jelenleg nemdohányzók” kategóriáját. Azt követték nyomon, hogy ez a kezdeti csoportba sorolás összefüggésbe hozható-e a későbbi adatok résztvevők közti különbségeivel. 

• Társas érintkezés. Megkérdezték, hogy a személy milyen gyakran találkozik, beszélget telefonon, e-mailezik vagy csetel a gyerekével vagy más családtagjaival, illetve a barátaival. Az számított, hogy havonta legalább egyszer történik-e interakció ezekben a kommunikációs formákban.  

• Elszakadás a társadalomtól. Itt arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy a személyek mennyire aktívak a helyi közösségekben (például szakszervezetekben, környezetvédelmi csoportokban, politikai pártokban, lakóközösségekben, gyülekezetekben, sportklubokban, stb.), illetve kulturális tevékenységekben, azaz milyen gyakran járnak múzeumba, színházba, koncertre, moziba, stb. A résztvevők az elmúlt egy évre vonatkozóan pontozták ezeknek az eseményeknek a gyakoriságát. 

• Otthoni elszigeteltség. Számított, hogy a személy egyedül élt-e, vagy sem. 

• Magányosság. Egy három tételből álló kérdőívet töltöttek ki, amely arra vonatkozott, hogy milyen gyakran érzik a társaság hiányát, azt, hogy kimaradnak valamiből, és el vannak szigetelve a körülöttük élő emberektől. 

• Demográfiai adatok. Ide tartozott az életkor, a nem, az etnikai hovatartozás, az iskolai végzettség, a foglalkozási státusz és az anyagi helyzet. 

Innen indulunk…

A kiindulási jellemzőket olvasva döbbenetes adat, hogy a korosztályukban átlagpopulációt jelentő résztvevők huszonnégy százaléka kapott már hivatalosan diagnózist arról, hogy depressziós. A teljes minta átlagéletkora hatvanhét év volt (ötvenkettő és kilencven között), negyvenöt százalékuk férfi, kilencvennyolc százalékuk fehér, tizenöt százalékuk (1329 fő) dohányzott. Ők a többiekhez képest fiatalabbak voltak, alacsonyabb iskolai végzettséggel és jövedelemmel rendelkeztek, magasabb arányban dolgoztak, valamint nagyobb valószínűséggel voltak depressziósok, magányosak, elszigeteltek. Ritkábban érintkeztek a családjukkal, barátaikkal, kevesebb közösségi, kulturális eseményre jártak, általában egyedül éltek.   

…ide érkezünk

Philip és csapata azt az eredményt kapta, hogy a dohányzó emberek társas érintkezése idővel nagyobb arányú csökkenést mutatott (különösen a nőknél), mint a nemdohányzóké: egyre kevesebbet találkoztak, telefonáltak, cseteltek a családtagjaikkal, barátaikkal. Az is megerősítést nyert, hogy a dohányzás a nemdohányzáshoz képest megnövekedett társas elszakadással, magányossággal járt együtt (elsősorban a férfiaknál). Viszont nem jelezte előre azt, hogy később másokkal élt-e az illető egy háztartásban, vagy sem. Bár ezek az összefüggések némileg erősebbnek mutatkoztak a hatvanöt év alatti korosztály körében, lényegében függetlenek voltak minden más, a kutatásban ismert tényezőtől (például iskolai végzettségtől, foglalkoztatottságtól, anyagi helyzettől). 

A dohányzás tehát nemcsak az eddig feltárt utakon járulhat hozzá a rossz egészségi állapothoz és az idő előtti halálozáshoz, hanem azzal is, hogy súlyosbítja a magányt és a közösségtől való elszigetelődést. 

Mi minden állhat a háttérben? 

Ahogyan arra korábbi tanulmányok rávilágítottak, a dohányzók viselkedésének megítélésére mindenkor hatnak a társadalmi normák és az érvényben lévő jogszabályok.

Míg a fiatal dohányosok általában kevésbé érzik úgy, hogy ezek az – egyébként indokolt és hatékony – korlátozások negatívan érintik őket, addig az idősebbek közül sokan arról számolnak be, inkább otthon maradnak ahelyett, hogy olyan nyilvános terekben (kávézókban, vendéglőkben, mozikban) töltsenek időt, ahol tilos a dohányzás.

Valószínűsíthető, hogy a fiatalabbak könnyebben alkalmazkodtak az új szabályokhoz, mint azok az emberek, akik évtizedeken keresztül megszokták, hogy rágyújthatnak szabadidős tevékenységeik során, vagy akár még munka közben is (a hetvenes években sok országban még gyógyszertárban lehetett kapni cigit). 

A fokozott elszigetelődés és magány mögött a megbélyegzéssel kapcsolatos tapasztalatok is állhatnak. Mivel – különösen a jóléti társadalmakban – egyre inkább a cigimentes élet lesz a norma, kinézhetik azokat, akik továbbra is dohányoznak. Ezeket a negatív attitűdöket jó eséllyel az érintettek maguk is elsajátítják és magukra vonatkoztatják: ezáltal fokozódhat a szégyenérzetük, talán titkolni igyekeznek a függőségüket vagy annak mértékét.   

További szempont a személyek társas beágyazottsága. Az eddigi kutatásokból egyrészt kiderült, hogy azok az emberek, akik házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek, nagyobb valószínűséggel szoknak le a cigiről, főleg, ha a partnerük sem dohányzik. Másrészt az is igaz, hogy a dohányzás gyakran közösségi hálózatokban történik: így sajnos előfordulhat, hogy az elszigetelődés és a magány fokozott mértéke azért következik be, mert a dohányosok rokonai és barátai, akik maguk is cigiznek, korábban halnak meg vagy lesznek betegek. A romló egészségi állapot szintén olyan tényező lehet, amely az emberek társas tevékenységben való részvételét csökkenti. 

Bárhogy is legyen, a tanulmány alapján elmondható, hogy nemcsak a magány és az izoláció vezethet dohányzáshoz, hanem a dohányzás is erősítheti a magányt és az izolációt. Ördögi kör ez, amelyet tovább súlyosbít, hogy az egészségfejlesztő beavatkozások gyakran pont az idősebb korosztályt nem érik el. 

Persze sok mindent nem tudunk még

Természetesen kérdéses, hogy ezek az eredmények mennyire általánosíthatók más életkorú, etnikumú, kultúrájú emberekre. Mi van azokkal, akik e-cigarettát használnak (ez a vizsgálat kezdetén egyáltalán nem volt elterjedt), többet, vagy csak alig dohányoznak. 

A kutatások már csak azért is fontosak, mert segíthetnek abban, hogy minél hatékonyabb programokat hozzunk létre a leszokásra. Ezeket persze nemcsak megtervezni kell, hanem eljuttatni a leginkább veszélyeztetett csoporthoz is: az alacsony jövedelmű, marginalizált, idős és/vagy mentális nehézséggel, kiégéssel küzdő embertársainkhoz. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/taseffski