-

Gondolom, volt elég csodálkoznivalója Kolumbusznak és társainak, amikor megérkeztek az Újvilágba, így a pipázó indiánok látványa már lehet, hogy nem is taglózta le őket különösebben. Tetszhetett nekik, mert állítólag ők hozták a szokást és a burgonyafélék családjába tartozó növényt Európába, hogy aztán a XVI. században tömegesen is elterjedjen a dohányzás világszerte.

Utánaolvasva a történelmi szálnak, azért nem gondoltam volna, hogy Kolumbuszt kell szidnom akkor, amikor a buszmegállóban a tilalom ellenére rendszeresen az arcomba fújják a füstöt.

Winston, Sherlock és a többiek

Slágerek főszereplője, dívák legfontosabb kelléke, politikusok, színészek, írók és költők nélkülözhetetlen védjegye a dohányzás. Gyakorlatilag másként alakult volna a történelem, az irodalom, a tudomány és az egész világ, ha nem nyerhettek volna a dohányból és a benne lévő nikotinból ihletet a világ mindenki által ismert szereplői.

Churchill, Karády, Marlene Dietrich és még az ártatlan Audrey ikonikus fotói nélkül is más volna a mai vizuális kultúránk.

Sartre és a csodásan frivol francia Gauloises márka, Einstein, Sztálin és Hemingway, a híres pipások mind olyan szimbólumok, amelyek kicsit változtattak, hozzátettek a nemdohányzók életéhez is.

Az amerikai életérzés egyik megtestesítője a Marlboro márka és híres reklám cowboyaik sok fiatal számára jelentettek elegendő okot arra, hogy az első szálra rágyújtsanak. Eric Lawson színész a márka egyik legismertebb kampányarca volt, és a három ujjal fogott cigaretta, a nyers férfiasságot sugalló napcserzett arc még ma is szinte mindenkinek felidézhető. Lawson egyébként egyike azoknak a millióknak, akik a dohányzás áldozatai lettek, karrierjével súlyos árat fizetett, hetvenkét évesen krónikus tüdőbetegségben halt meg.

Füstszagú gyerekkor

Hiába a hírnév és a dicső korszakok, azért nem lehet elmenni amellett, hogy a hetvenes, nyolcvanas években sokan úgy nőttünk fel, hogy a gyerekkorunk füstfelhőbe burkolózott. Ha a mai gyerekvédelem látta volna, ahogy apám a napi három doboz – míg rosszul álltunk „Szofi”, később jött a „Marbóró” – cigijét eregeti derűre és búra, míg mi békésen olvasgatunk mellette a fotelben a testvéremmel…

Meg sem fordult a fejében, hogy a kertben fújja a füstöt, és a nyaralásokra vezető hosszú autóúton is vidáman és zavartalanul köhécseltünk a gomolygásban. Utólag úgy gondolom, azért ez nem kis önzés volt részéről, másrészt egy jó adag tudatlanság is szerepet játszhatott a viselkedésében. Elképzelni sem tudom, milyen szagunk lehetett, mert ma elég, ha a kisfiam két órát tölt az egyik olyan rokonunknál, aki odahaza dohányzik, de a hazaérkező kölyköt mindenestül szeretném a mosógépbe gyömöszölni.

Mindenesetre apám esete megdönteni látszik, amit a szülői példa erejéről mondanak; mi ketten a bátyámmal soha nem követtük ebben, és én a magam részéről azt sem tudom, hogyan kell elszívni egy cigarettát. Egyszerűen mindig lusta voltam ahhoz, hogy túlgyakoroljam magam az első köhögőrohamokon…

Munkahelyi potyázók, füstölgő anyukák

Nálam személy szerint a munkahelyi dohányzók húzták ki mindig a gyufát. Mert roppant igazságtalannak gondoltam, hogy ők igazoltan kiugorhatnak egy cigire a konyhába, később a kijelölt dohányzóhelyre óránként, míg ha én csak úgy pletykálnék egyet, megszólnak, hogy nem a munkával töltöm az időt.

A másik vörös posztó számomra a babakocsit cigarettázva tologató anyukák és apukák voltak.

Külön műfaj a kórházak udvarán összegyűlő, vézna testű, bokánál elálló pizsamás betegek, akik két harákolás közben mélyen leszívnak egy-egy slukkot, hogy aztán visszacsoszogjanak a szobáikba „gyógyulni”.

Amikor a buliból is kiszorult

Hosszú-hosszú idő után a civilizáció elérkezett arra a pontra, ahol nem lehetett tovább palástolni: a dohányzás káros az egészségre.

Először a cigarettás dobozokon jelent meg az elrettentőnek szánt üzenet, majd élénk vita alakult ki, hogyan szorítsák ki a munkahelyekről, az intézményekből és a szórakozóhelyekről a nyíltszíni füstölést. A dohányosok rémálma megvalósulni látszott, már nem lehetett ott és akkor rágyújtani, amikor csak eszükbe jutott. Az jelentette a végső döfést, amikor a szórakozóhelyekről és a megállókból is száműzték a cigarettázókat.

Hogy végül melyik párt kerekedik felül a jövőben, az kérdéses. Főképp annak az ellentmondásos ténynek ismeretében, hogy Hitler megrögzött dohányellenesként fanatikusan üldözte a cigarettázókat, míg a békés zseni Einstein szenvedélyes pipázó volt, és a montreali pipaklub tagjaként azt hirdette: a pipázás tárgyilagos és nyugodt döntéseket szül.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ lilartsy