Infúziót nem csak a kórházban kaphat az ember

Szerencsére haza is cipelhető a nyakunkban, mellyel megmenthetjük magunkat egy újabb egy- vagy „kétéjszakás” kalandtól, ráadásul megspórolhatjuk az államnak a teljes panziós ellátást is. A beteg számára – persze, amíg képes rá – sokkal könnyebb otthon, a megszokott környezetben a gyógyulás. 

Az egyik kezelés után erős bélrendszeri panaszokkal küzdöttem, melyet képtelen voltam a szokásos gyógyszerekkel kezelni. Felhívtam a körzeti orvosomat, hátha eszébe jut valami jó megoldás. Így ismerkedtem meg a HOSPICE-szolgálattal. 

A kedves, idős hölgy a szobámban szemlélődött. Hová is akasszuk az infúziót? Szerintem a csillárunk erre nagyon is alkalmas lenne, ajánlottam.

Boldogan nyugtázta az ötletemet, és már folyt is a nedű.

Egyik nap bodzavirágdzsem-befőzés közben érkezett az ápolónő. Hirtelen mozdulattal lekaptam a csillárról a palackot, és magasra emelve kiviharzottam a konyhába, mégsem hagyhattam, hogy az eddigi munkám kárba vesszen… 

Négy évnyi rák krónikája

2017 őszén vastagbél-elzáródással műtöttek sürgősségi alapon, akkor ideiglenes kivezetést kaptam. A radiológia és a sebészet áttétet nem véleményezett. Mivel édesapám is vastagbélrákban hunyt el, másodvélemény kérése mellett döntöttem, melynek során a májamon áttétet fedeztek fel, továbbá „bizonytalan volt a státuszom a jobboldali kismedencei régióban” is.

A májműtétet megelőzően tíz kemoterápiás kezelésben részesültem. A májműtét szövődményeinek következtében a műtétet követő kemoterápia elmaradt. 2019 januárjában került sor a sztómazáró műtétre, de a műtét során felfedezték a nőgyógyászati panaszaim okát, és további daganatokat is eltávolították.  

A rossz szövettani eredményt követően négy sorozat kemoterápiában részesültem tavasszal, az eredményeim nem igazoltak áttétet. 

2019 nyarán neuropátiás panaszok jelentkeztek. Először nem tudtam, milyen fájdalomról is van szó. Sok kört futottam fölöslegesen. A CT sem mutatott áttétet, a tüdőmben viszont felszaporodtak a mikronodulusok (gócok). Emésztési panaszaim elviselhetetlenné váltak, a januári jó eredményeim miatt egyedül kerestem az okot. 

Több hónap elteltével minden rossz sejtésem beigazolódott: hashártyaáttétet és kismedencei nyirokcsomó-megnagyobbodásokat diagnosztizáltak. A mellkas-CT pedig multiplex tüdőprogressziót (új daganatos góc) véleményezett. 

A szerző

2020 áprilisától folyamatosan kemoterápiás kezeléseket kapok. 

Még ma is fülembe cseng a pesti sebészorvosom 2017 karácsonya előtti mondata, amit az első konzultációnk során minden kertelés nélkül őszintén a szemembe mondott: „Ez egy nagyon előrehaladott betegség”. Megbántottan néztem az orvos nyugodt arcára, hiszen előtte mind a helyi, mind pedig a pesti onkológus szakorvosom azt mondta, hogy meggyógyulhatok még.

Ez adott hitet a folyamatos küzdelemhez? 

Néha úgy érzem, egyszer végre felkelt valaki, és kiderül, hogy ez az egész csak rémálom, és élhetek újra úgy, ahogy hullámvasút-történetem kezdete előtt.

Mit is mondhatnék ezen kívül magamról? 

Képzeljetek el egy negyvenkilenc éves, még mindig életvidám nőt nem egészen négy év alatt harmincöt széria kemoterápia és összesen három (reoperációval: négy) műtét után, hosszú, természetes barna, kicsit őszülő, ritkuló hajjal. Négy évvel ezelőtt még sűrű volt a hajam, és a derekamig ért. Hozzáteszem, nagyon boldog vagyok, mert nem kellett eddig még felvennem a megvásárolt parókát, amiben úgy festek, mint egy próbababa.

Százhetvenkét centi vagyok, a súlyom hatvanegy kiló, amit naponta mérek, holott korábban tizenöt évig nem volt szükséges mérlegre állnom. Az utolsó műtétem után, 2019 január végén közel tíz kilóval voltam kevesebb.

A külsőmmel soha nem voltam igazán elégedett, úgy gondoltam, nincsenek különösebben jó adottságaim

Meglepő módon 2016-ban éreztem azt, hogy kezdek a megjelenésemben is magamra találni, és az utóbbi időben soha nem néztem olyan jól ki, mint a diagnosztizált kór előtt jó félévvel. Akkor hatvanöt–hatvanhét kiló körül volt a súlyom. 

Szeretek mindent az én kis világomban, vagy majdnem mindent, azt hiszem. Főleg a természetért és a táncért rajongok. Mindig is fontosnak tartottam a mozgást. Imádom a Balatont, a színeket, fényeket, illatokat, ízeket. 

Boldognak érzem magam, ha sikerül valamit egyedül elérni, ezért aztán sokat tanultam és dolgoztam.

Nagymamám is mindig arra intett, hogy tanuljak, „legyen a kezemben kenyér”, ezért a főiskola (idegenforgalom és szálloda szak) befejezése után is folyamatosan képeztem magam, így német nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelet szereztem, majd 2014 és 2016 között elvégeztem a turizmus menedzsment mesterképzést is, ahol – a sors fintora – éppen az egészségturizmus szakirányt választottam.

Dolgoztam tárlatvezetőként, szállodában, iskolákban, nyelviskolában, hétvégén nyelvvizsgáztattam is. A sors úgy hozta, hogy kipróbálhattam magamat az írás területén is, ugyanis egy neves gyógyhely német nyelvű vendégújságjának egyik rovatát évekig én gondoztam. A munka folyamatosan megtalált, de szeretek dolgozni.

Tudtam és tanítottam, milyen a megfelelő étkezés. A saját étkezésemről annyit, hogy csak nagyon ritkán ettem húst, inkább zöldségeket, és rengeteg gyümölcsöt. Minden héten sütöttem magamnak halat, és sok ásványvizet ittam. Alkoholt csak ritkán és keveset. Soha nem dohányoztam. Még kávét sem iszom. 

 

Mindig azt gondoltam, bármire képes vagyok

Megszoktam, hogy senkitől nem függök. Úgy éreztem, megvan mindenem, család: két felnőtt, tanult, már önálló fiúval, ház, új autó, szép ruhák. A gyerekek kirepültek, 2017 nyarán mentem el férjemmel először kettesben nyaralni a nászutunk óta, minden tökéletesnek tűnt, talán túlságosan is annak.

Azóta beláttam, és már néhány embernek bevallottam, sem én, sem pedig az életem nem volt tökéletes. 

Most le vagyok százalékolva, és közben itthon dolgozom. Az életemet a lehetőségeimhez alakítom. Az iskolai és nyelviskolai tanításról le kellett mondanom. Középpontba került a család, a barátok, a kert és a ház. Vendéglátással foglalkozunk az otthonunkban.

Kéthetente járok a férjemmel Budapestre a kezelésekre. Soha nem unatkozom… 

Nagyon jó a memóriám. Szó szerint emlékszem mondatokra hosszú évekre visszamenőleg, és mivel a számoknak különleges jelentőséget tulajdonítok, ezért a dátumok és a leletek adatai is megmaradnak bennem. Ennek ellenére a betegségem kezdetétől vezetek egy kis füzetet arról, hogy melyik orvosnak, mikor, mit mondtam, és ők mit tanácsoltak. Amikor elkezdtem a „kisokost”, még nem tudtam, hogy egyszer fel fogom majd használni az íráshoz. 

A sok nap, hét, hónap, amit orvosokra várva töltöttem, betegségem és betegtársaim más emberré formáltak.

A betegség azt is megmutatta, hogy kik vesznek körül, kik állnak igazán mellettem. A rokon, a barát kifejezés teljesen más értelmet kapott. Sok mindent hallottam, láttam, átéltem, tanultam. Arra is rádöbbentem, hogy az őserdő törvényeinek kell engedelmeskednem, ha valamit el akarok érni az egészségügyben. Sajnos, az alaptulajdonságaim miatt ez még mindig nem megy eléggé… 

Megszokott, személyes életemtől eltávolodva olyan dolgokba nyertem betekintést, olyan sorsokat ismerhettem meg, melyek a jövőről való gondolkodásomat is meghatározzák. A betegség és a vele járó többlet énidő rávilágított eddigi életem hibás döntéseire, megmutatta, mit hol rontottam el, és lehetőséget adott arra, hogy kimondjam, mindenért csakis én vagyok a felelős.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

De a betegségem döbbentett rá arra is, ami korábban egyáltalán nem tűnt fel: hogy értékes ember vagyok

A sok küzdelem értelmet nyert, és most azért harcolok tovább, hogy ne váljon hiábavalóvá… Érdekes, hogy pont most kaptam meg az élethez elengedhetetlen önbizalmat, pont akkor erősödtem meg belülről, amikor a külső megjelenésem sérült a műtéti és onkológiai beavatkozások kapcsán. Rádöbbentem, hogy milyen szerencsés vagyok, milyen értékes adottságokkal rendelkezem, s bár mindig törekedtem ezeket fejleszteni, kiegészíteni (önképzéssel, mozgással), de talán eddig mégsem tudtam velük megfelelően bánni.

A nehézségek ellenére meg kell állapítanom, hogy fantasztikus dolog, amire az orvostudomány képes. A magyar egészségügy – a sok negatív jelző, az eszköz- és pénzhiány, a dolgozók leterheltsége ellenére – számomra „hungarikum”, kiemelkedő érték, ami egyértelműen az orvosok munkáján, szakértelmén alapul. Nagyon hálás vagyok a budapesti onkológusomnak, a sebészemnek és a helyi gasztroenterológus-belgyógyászomnak, hogy a gyógyítás emellett emberként viszonyultak hozzám és másokhoz is, legyenek azok fiatalok vagy öregek. Folyamatosan mellettem állnak, lelkileg is támogatnak. Nélkülük talán ma már nem is lehetnék itt. 

Leginkább eltáncolni tudnám, hogy mit érzek, és ehhez tangót választanék. A test lágy mozdulatai kifejezhetnék a görcsöt, az elesettséget, az ébredezést, az éledezést. Elképzelem, hogy a sejtjeim IGEN-t mondanak a vágyaimra. Kisüt még a Nap is… 

 Ekhamp Mariann

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/torwai