„Apám azt mondta, ha anyám hazavisz, megöl”

–

Szeretnék egy hatalmas gömb fagyit, de akkor már viszek egyet a tesómnak és a szüleimnek is.

Ja, nem.

Nálam ez így hangzik: szeretnék egy hatalmas gömb fagyit, és viszek egyet az anyukámnak, de amúgy ő nem az igazi anyukám. Az igazi anyukám és apukám nem tudom, hogy szeretik-e a fagyit. Apukámnak meg inkább sört vinnék, bár nem tudom, mit szólna. Mert annak idején azt mondta, hogy ha anyukám hazavisz, megöl…  

De ugorjunk vissza az időben. 

December 26., karácsony, szakadó hó, Jézus születésének ünnepe, a szeretet ünnepe, ajándékok, mézeskalács. De vajon mindenhol boldog a karácsony? Nem, egy helyen biztos nem:

egy ittas férfi éppen most veri meg a feleségét, aki várandós, és februárra várja a kislányát.

De úgy tűnik, a kislánya a verés hatásárára már ma megszületik. A szülésznő még hosszú évek múltán is emlékszik, mennyire félt a nő, hogy rettegett, és mennyire kétségbe volt esve. Hogy honnan tudom? Mert én vagyok az a kislány, akinek a nem igazi anyukájának volt a barátnője a szülésznő. 

Engem, azt gondolhatnánk, nem viselt meg, hogy majdnem kétéves koromig gyermekotthonban voltam, hogy azt mondták, fogyatékos vagyok, mert még nem tudtam járni és beszélni, és még nem ettem szilárd ételt. Miért viselt volna meg, hiszen nem emlékszem erre az időszakra. Pedig nagyon is megviselt, a belső gyermek fél kötődni. Még mindig az anyukáját várja… 

Ugorjunk most előre a történetben. Egy sötét zöld fotelben ülök, és beszélek az egyetlen emberhez, aki a legmélyebb gyötrelmeimet is ismeri, aki tudja, hogy mennyire esendő vagyok, akinél érzem a jázmin illatosítót, és ahol olyan jó meleg van. Az én bunkerem, ahol nem kell félnem, hogy bántanak, a pszichológusomnál van.

Rájöttem, hogy igenis beszélni kell. Rájöttem, hogy fel kell dolgozni a múltat, ha akarok jövőt, ha akarok kapcsolódni. Beszélnem kell róla, hogy milyen rossz, hogy nincs senkim, de közben meg félek kapcsolódni.

Megnéztem Zsiga Melindát az Elviszlek magammal egyik epizódjában. Annyira tudtam, miről beszél. Rettentő szomorú voltam, hogy mennyien vagyunk ebben a helyzetben, és mennyien nem nézünk szembe azzal, amit kaptunk. Hogy nem tudjuk: ezt mi egyáltalán nem érdemeltük meg. És ahogy Melinda is mondta: igen, lehettünk volna drogosok, prostik, el is kallódhattunk volna. 

Senki nem mondta azt a szüleinknek, hogy jó helyre kerül a gyerek, ne aggódj, király élete lesz. Hagyd itt bátran a kórházban, mint egy epekövet… 

Három éve dolgozom a múlton, a jelenen és a jövőn, és egyre inkább rájövök, tényleg egy hajszálon múlott, hogy ne tévedjünk el végleg.

Én jó helyre kerültem. Hála Istennek, a sorsnak, az univerzumnak. Hála neked, Anya. Aki már nem vagy velem, de tudom, hogy ott fent, a mennyek országában nagyon szurkolsz, hogy továbbra is küzdjek, és ne adjam fel. Igen, ahogy D. Tóth Kriszta is mondta: hatalmas a hátrány, amiből indulunk, és olyan, mintha versenyt futnánk az idővel… Nyilván az idő nyer, hacsak nem az idő végtelen…

Végtelen volt, amikor lehívtak a házunk mögötti játszótérre, és megvertek, és közben intézetinek hívtak, én meg nem tudtam, mi az, csak azt, hogy egy bélyeg, és jön velem.

Emlékszem, elájultam, amikor az igazi anyám beállított hozzánk. Emlékszem, amikor 15 évesen egy levélből megtudtam, hogy van egy bátyám és egy nővérem. Emlékszem, amikor százszor végighallgattam, hogy a nővérem szerint én álomvilágban élek, és nem tudom, mi az, hogy szenvedés. Nem haragszom, hiszen minket nem sokan értenek teljesen, csak az, aki szintén keresztülment ezen.

Miért dugjuk homokba a fejünket? Miért nem beszélünk többet ezekről a gyerekekről? Akiket a saját anyánk nem szeretett annyira, hogy küzdjön értünk. Ezt a lenyomatot visszük. Az ősbizalom hiánya mindig ott lesz bennünk. Én küzdök, néha úgy érzem, mindenki nevében, mert egy főnixmadár vagyok, igazi harcos. Ha sírok, ha elesek, ha olykor borzasztóan nehéz is, és feladnám, egy őserő nem engedi, hogy így tegyek.

De segítenünk kell azokat is, akikben esetleg nincs ennyi erő. És akiket ugyanúgy cserbenhagytak már a születésük előtt.

Kata

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Mariana Guedes / EyeEm

WMN szerkesztőség