Szembekötősdi, amit felnőttek játszanak, különös kegyetlenséggel

–

Sokáig azt gondoltam, hogy a megcsalásból kilépni bár gyötrelmesen nehéz és fájdalmas, igazából nem bonyolult. Szembenézel a helyzettel, tisztázol, döntesz, majd lépsz, és közben mindent megteszel, hogy egyikbe se halj bele. Elvileg. Aztán hozzám is beköszöntött a gyakorlat. És rájöttem: ez minden, csak nem elvágólagos és világos. 

Én ugyanis már az elején elakadtam. Pedig voltak kérdéseim, amelyeket menet közben is feltettem. Meg olyanok is, amelyeket nem. Meg volt gyomorgörcsöm és gombóc a torkomban, amikor sorolni kezdtem a helyzeteket, amikhez kipipálható listaként használhattam volna bármelyik „10 + 1 jel, hogy félrelép a párod” típusú cikket. Aztán hallgattam a féligazságokkal aládúcolt magyarázatokat. Mire a végére értünk, egy olyan kérdésre kaptam választ, amit (akkor még) fel sem tettem: Miért hazudik a férjem? 

Azért, mert esze ágában sincs lecserélni másra, viszont arról sem akar lemondani, hogy más is szerethesse.

Biztos háttér, család + szerető… Mi van, ha neki így kerek a világ? És mindent meg is tesz azért, hogy fenntartsa a rendszert. Idejében otthon van (többnyire), a szexben lelkes (többnyire), pénzt hazaad (többnyire). És a szakadékot, amely a „többnyire” és a „teljesen” között tátong, plusz figyelmességgel (Hagyd, majd én megtankolom!) és/vagy nagyvonalú ajándékokkal (Velencei-tó? Viccelsz? Tenger!) hidalja át, hogy érezzem, minden a legnagyobb rendben.

Tisztázni? Szembenézni? Kivel? Ebből, ha rajta múlik, nem lesz őszinte vallomás.

És akkor? Hallgassak a megérzéseimre, és lépjek? Vagy keressek bizonyosságot a jól bevált, old-school módszerekkel? Kezdjek kutatni, nyomozni, ismerősöket hívogatni, kölcsönautóval utánaosonni? Vagy szervezzem ki az egészet szakembernek, aki súlyos százezrekért utánajár, rajtakapja, rábizonyítja, hogy rommá alázhassam? Vagy várjak ölbe tett kézzel, és vállaljam a megcsalt feleség közhelyes szerepét, akihez akkor jutnak el a hírek a társa viselt dolgairól, amikor már mindenki tud mindent? Hiszen így működik a szembekötősdiben, csak ezt a felnőttek játsszák, különös kegyetlenséggel.

De mi van, ha nem akarom magam ezzel alázni? Ha nem akarok se várni, se Columbót játszani? Nem lehetne egyszerűen tiszta vizet önteni a pohárba?

És ha a férjemnek nem akaródzik, mi van veled, aki a harmadik szerepét vállaltad, és aki pillanatnyilag – bármilyen furcsán hangzik – az egyetlen esélyt jelented, hogy gyorsan szabadulhassak ebből a helyzetből?

Ne aggódj! A részemről nem lesz hiszti meg dühroham. Pontosan tudom, hogy nincs mit számonkérnem rajtad.

Hiszen te soha nem ígérted meg nekem, hogy nem lesz viszonyod a férjemmel.

Nem tettél fogadalmat, hogy nem írogatsz neki esténként, amikor velem van otthon. Ahogy arra se esküdtél meg, hogy nem állsz készenlétben, hogy összebújj vele, amikor van pár szabad órája. 

Vagy azt gondolod, hogy ez csak kettőtökre tartozik? Hiszen magatokból adtok egymásnak, nem vesztek el senkitől semmit? Engem is csak attól az apróságtól fosztotok meg, hogy én magam dönthessem el, így is benne akarok-e maradni ebben a kapcsolatban.

Neked jó ez így? Meddig? Hányszor akarod még végignézni, hogy beül a kocsijába, és elindul haza, ahol én várom, és ahol a „Milyen napod volt?” kérdésre megvonja a vállát és annyit mond: „Semmi különös.” Meddig akarsz még az időbeosztásához igazodva rendelkezésre állni? Hány hétig, hónapig, évig akarod még várni az üzeneteit, amiket a vécéből küld neked, ahova bezárkózik csetelni? És hány olyan ajándékkal akarod még meglepni, ami útközben a kukában landol, mert nem meri hazahozni?
Mennyi időt szánsz az életedből egy olyan helyzetre, amiben egyetlen pillanatot tölteni is túl sok?

Vagy megígérte, hogy elém áll? Hamarosan rendezi a dolgokat? Erre vársz, mert hiszel neki? Egy olyan embernek, akiről pontosan tudod, hogy otthon mindennap hazudik?

Apropó, biztos vagy benne, hogy csak nekem hazudik? Vagy elmondta, hogy rákérdeztem? Hogy megmondtam: többet ér az igazság a biztonságnál, úgyhogy, ha mást akar, ne alázzon meg azzal, hogy velem marad. Elmondta, mit felelt? Hogy tagadta le a puszta létezésed? Vagy nem pont ez volt a narratíva? (Remélem, azért a kiüresedett kapcsolat, se szex, se közös téma, már csak a gyerekek tartanak össze sablonsüketelésnél többre futotta.)

Egyébként nekem mindegy. A ti dolgotok, hogy bántok egymással. Én csak egyet akarok, de azt nagyon: hogy mindenki maga dönthesse el, megy-e, vagy marad, és ezt a döntést ne egy Potemkin-faluban hozza meg, bármilyen tetszetős is a díszlet.

Mi lenne, ha így tennénk? A ballonkabátot meg hagynánk ott, ahova való: a gardróbban. Annál is inkább, mert hármunk közül csak egyikünk látja a teljes képet, és ez nem én vagyok, és nem is te.

És hogy miért pont most, karácsonykor? Hiszen ilyenkor a család a legfontosabb… Tudod, pont ezért: mert fontos a család, és az nem attól hullik atomjaira, ha már nem megy együtt, hanem ha hazugságban élünk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Justin Pumfrey

WMN szerkesztőség