„Az utolsó zárójelentésemre az volt ráírva: reménytelen eset” – Gyula története

–

Balog Gyula idén 65 éves lesz. Több mint ötven éve ír egy könyvet a Béke szigetéről, melynek egy igazságos és tökéletes társadalmi rendszer az alapja. Szeretné, ha valami hasonló nemcsak fikcióként, hanem a valóságban is létrehozható lenne.
„De minél jobban öregszem, annál inkább távolodik ez az álom” – mondja. Ahogy belépünk az otthonába, azonnal feltűnik a sarokban egy óriási építmény: egyszobás lakásában kiemelt helyet foglal el egy hatalmas, sokemeletes LEGO-ház. Tavaly kezdett el újra játszani a műanyag kockákkal, azután, hogy az Utcáról Lakásba! Egyesület karácsonyán az egyik kollégája kisfiától egy víkendházat kapott ajándékba. 

Kilencen egy szoba-konyhában

Gyula Budapest külvárosában született igazi munkáscsaládba. Édesanyja a gumigyárban volt minőségellenőr, nagy papírzsákokba számolgatta tízezresével a szódaszifon gyűrűjét, miközben ellenőrizte, mindegyik megfelelő-e. Édesapja pedig az Egyesült Villamosgépgyárban motorokat tekercselt betanított munkásként, miután az alumíniumöntő szakmáját ott kellett hagynia egy mellhártyagyulladás szövődményei miatt. 

„Apám gyerekotthonban nőtt fel, miután árvaságra jutott. Az otthonban az ököljog dívott, ő is hajlamos volt rá, hogy hirtelen odacsapjon. Csak egyet, attól megnyugodott.”  Azt meséli, kisgyerekként annyira félt az apjától, hogy remegni kezdett, ha csak meghallotta a nevét. 

A családon belüli fizikai erőszaknak tizenhat éves korában vetett véget: amikor meg akarta ütni őt az apja, megfenyegette: ha még egyszer rá vagy az anyjára emeli a kezét, azt nagyon megkeserüli.

A szülei a rokonokkal a Taurus Gumigyár mellett laktak a nyomornegyedben egy szoba-konyhában összesen nyolcan, ide született Gyula. Utána három évig a külvárosban béreltek szobát, majd amikor négyéves lett, Pestszentlőrincen találtak otthonra az édesanyja munkahelye révén egy szövetkezeti lakásban. „Amikor beléptem oda, elcsodálkoztam, hogy ott mennyi ajtó van” – meséli. 

Azon a nyáron kezdett el alkoholt fogyasztani

„Be volt zárva a fagylaltozó. Apuék kéthetente szombaton bementek egy sörre hazafele a munkából. Ott viszont nem volt Bambi, amit a fagyi helyett ígértek. Apám felültetett a magas pultra, elment a söntésbe, hozott egy korsó meg egy pohár sört. Odarakta mellém a korsót, majd kiment vécére. Én meg gondoltam, ha fagyi nincs, akkor belenyalok a korsóba. Leszlopáltam belőle egy decit. Ettől úgy bizseregni kezdtem a fejem búbjától a gerincem aljáig, hogy onnantól fogva üldöztem ezt az érzést.” Ettől a naptól fogva, amikor betértek a kocsmába, Gyula mindig kapott egy piccolót. 

Húsvétkor, karácsonykor a szülők mindig készítettek tojáslikőrt, fasírtot, süteményeket, a munkálatokba Gyula is szívesen besegített. Ha a tojáslikőr kavarását bízták rá, akkor abból mindig két-három decivel kevesebb került végül az üvegbe.

„A szüleim még örültek is neki, gyorsan elaludtam, nem volt velem gond.” 

Tízéves kora után az alkoholfogyasztása már a családi rutin része lett. Amikor például nyáron sétálni mentek Balatonszéplakon, akkor az első kocsmában az apja fizetett egy kört, a másodikban az anyja, a harmadikban pedig ő. Ezért is dolgozott nyáron: hogy meghívhassa ő is a szüleit egy rundra. „Tizenöt éves koromig csak a szüleimmel ittam.” 

Később előfordult, hogy egy osztálytársával megittak két deci töményet, de nem lett semmi bajuk tőle, sőt, Gyula állítja, még javított is a futási eredményein az ital. „Abban az időben fociztam, volt egy edzés, ahol sprintfutást mértek, én meg gondoltam, ha a múltkor úgy bevált, akkor most is megiszok előtte két decit. Nem kellett volna. Az már nem segített.” Végül azért nem lett az MTK-ban focista, mert amikor átigazolták volna, az edzője elárulta: a szünetben nem citromot nyal a többiekkel együtt, hanem sört iszik, és elszív hozzá egy cigit is. „Középiskolás koromban kezdtem mindennapos alkoholfogyasztó lenni, és akkor kezdtem el dohányozni is. Soha nem léptem át úgy a középiskola küszöbét, hogy ne lett volna már bennem pia.” A lakótelep sarkán, ahol felszállt az iskolába tartó villamosra, volt egy söröző, ahol minden reggel bedobott valamit. 

Szenvedélyeit eleinte a húsvéti locsolópénzből finanszírozta, illetve a nyári munkáiból származó megtakarításból, de középiskola második osztályában leszerződött a Skála áruházzal: havi kétszáz forintot kapott, ha megígéri, a kereskedelmi szakközép befejezése után náluk helyezkedik el. „Kiszámoltam: 196 forint egy láda sör, úgyhogy megyek.” Érettségi után aztán ígéretéhez híven el is ment a Skálába dolgozni két másik osztálytársával (és ivócimborájával) együtt. 

Az üzlet híradástechnikai osztályán kapott állást az a fiú, aki eredetileg űrhajósnak készült, és akinek már az óvónői is a csodájára jártak. Gyula élete – ha nincs a betegsége – talán alakulhatott volna egészen másképp is.

Még csak négyéves volt, amikor magától megtanult írni, olvasni, számolni. „Idegbeteg gyerek voltam, és neveletlen. Hároméves koromtól injekciót kaptam az izzadásomra, ugyanis van egy neurológiai problémám. Ha valami nekem nem tetszik, azonnal leizzadok, még szűz hóban is. És már gyerekkoromban is mindent túlzásba vittem.” Az óvodában is észrevették, Gyula kivételes gyerek, aki viszont folyton valami csintalanságon töri a fejét. Úgyhogy amíg a többiek aludtak, hogy lefoglalják,

az igazgatónő külön foglalkozott vele, írni, olvasni, számolni, osztani, szorozni, zongorázni és németül tanította. Mire iskolába ment, sok mindent tudott.

Így megengedte neki a tanárnő, hogy a hátsó padban üljön és olvasson, csak néha szólították fel. Az egyik ilyen alkalommal derült ki, amikor rendre rosszul olvasta le a számokat a tábláról: a kisfiúnak valami baj történt a látásával. 

Nem sokkal később teljesen megvakult 

Mint kiderült: egy vírusos influenzafertőzésből agyvelőgyulladása lett, ami ráment a látóidegeire is.

Három hónapig volt a Szemészeti Klinikán, ahol nem igazán érezte jól magát, ugyanis nem szeretett gyerekekkel lenni. „Az Egri csillagokat én már hétéves koromban, az iskola előtti nyáron elolvastam egy nap alatt. Azon kívül érdekelt az űrhajózás is. Nem igazán tudtam mit kezdeni a kortársaimmal.” Mivel nehéz volt őt a gyerekosztályon féken tartani, átkerült a Róbert Károly körúti kórházba (a mai Nyírőbe), ahol egyedül volt gyerek. Itt aztán arany élete volt: a mentősök elvitték állatkertbe, vidámparkba, az ápolószemélyzet agyonkényeztette, külön főztek rá, de még az apja is nagyon kedvesen bánt vele, a hangját sem emelte fel, úgyhogy Gyula úgy emlékszik vissza vakságának tíz hónapjára, mint az élete legszebb időszakára.  

Az édesanyjának voltak külföldi kapcsolatai, ugyanis nyolcéves korában nyárra kikerült Svájcba a Vöröskereszt segítségével, a kinti vendéglátója pedig olyan elégedett volt vele, hogy ott tartotta még egy hónapra, egy évvel később pedig magánúton ismét meghívta magához. Ezt követően is jóban maradtak, a nagy bajban tőlük kértek hát segítséget. 

Hogy meg tudják műteni Gyulát Stockholmban egy speciális eljárással, össze kellett gyűjteniük 50 ezer svájci frankot. Már le volt egyeztetve a műtéti időpont, le volt foglalva az ágya, ám ekkor jött egy új lehetőség: egy amerikai szteroidos gyógyszerkúra. A Prednisolont akkor európai gyereken még nem próbálták, de már három amerikai gyerek is meggyógyult tőle. Egyik eljárás sem volt kockázatmentes, de Gyula édesapja úgy döntött, adjanak egy esélyt az amerikai csodamódszernek.

„Az állam megvette nekem Stockholmba odafele a jegyet, de visszafelé már nem. Nem volt rá sok esély, hogy arra is szükség lesz.” 

A kezelés szerencsére jól sikerült, Gyula három hét alatt visszanyerte a látását. A betegségből annyi maradt csak vissza, hogy a memóriája nem igazán működik jól, szöveget kívülről például képtelen megtanulni, a látásfelfogása is jóval lassabb az átlagnál, színtévesztő, és három dimenzióban sem nagyon lát, illetve az olvasással is meggyűlik a baja. „Most sokkal rosszabbul olvasok, mint négyéves koromban” – mondja. Az egykori kitűnő tanulóból azonban a betegség következtében közepes diák lett, bár amik érdekelték, abban továbbra is brillírozott.

A geológus-űrhajósból, aki saját állítása szerint 1971 óta foglalkozik az űrhajózás kutatásával, és az űrhajósok a példaképei, végül nem a magyar Gagarin, hanem kereskedő lett a Skála híradástechnikai osztályán. 

A Skálában egy időben igen szépen keresett, ugyanis csak rajta keresztül lehetett Commodore 64-hez jutni, került a zsebébe kenőpénz is rendesen. Emellett többször ki lett tüntetve mint kiváló dolgozó. „Én ha valamit elkezdek, azt csak nagy svunggal tudom csinálni” – mondja. Tizenkét éves kora óta szociáldemokrataként határozza meg magát, elolvasta Lenin összes kötetét, Marx Tőkéjét, majd a Bibliát is, amit még ki is jegyzetelt, hol vannak a szövegben ellentmondások. Tizenhat éves kora óta „agitáció propagandista”, azt mondja, nagyon meggyőzően tud beszélni (ennek később is rengeteg hasznát vette, ugyanezt a lendületet hasznosította az anonim alkoholista klubok létrehozásával vidéken). „Középiskolában nekem köszönhetően egy év alatt háromszorosára nőtt a KISZ-tagok száma. A Skálában pedig ötszörösére. Még nyugdíjasok is beléptek… volna” – büszkélkedik. 

Az ital azonban addigra elválaszthatatlan társa volt 

Középiskola első osztályától 35 éves koráig csak azokon a napokon nem fogyasztott alkoholt, amikor elvonón volt. Minden este elkezdett valamelyik törzshelyén inni, és volt, hogy onnan ment másnap dolgozni, de gyakran még a munkahelyén is ivott. Nyilvánvaló volt, hogy muszáj kezdeni ezzel a helyzettel valamit. Először a főnöke ajánlotta be egy budai szanatórium elvonójába. Itt egy hétig tartózkodott, aztán hazament, összeveszett az apjával, és máris az ital után nyúlt.

De az is megtörtént, hogy amikor kikerült az elvonóról, ahol kapott egy olyan gyógyszert, amire ha ráiszik, nagyon rosszul lesz, ő a zárójelentéssel a hóna alatt az első kocsmában kikért egy korsó sört. „Arra még emlékszem, hogy a másodikat is kikértem, de hogy utána mi történt, vagy hogy jutottam haza, arra már nem. Szerencse, hogy nem haltam bele.” Gyula éveken át, ha épp úgy érezte, vagy pénz híján volt, befeküdt egy elvonóra, de valódi meggyőződés nélkül. „A végén már nem vettek komolyan. Az utolsó zárójelentésemre az volt ráírva: »reménytelen eset«.” 

Három héttel később kijózanodott – máig. Addigra kezdett tönkremenni az egészsége, a baráti kapcsolatai, az öt éven át tartó házassága válással végződött, az édesanyja kórházba került, anyagilag ellehetetlenedett, ezen kívül volt legalább kétszáz olyan képkimaradása, amiből semmire nem emlékszik. Erre viszont nagyon is: egy ízben ellopta otthonról a szülei tartalék pénzét, ami az édesanyja rákbetegségére volt félretéve.

„Anyu nem sokkal később meg is halt. Merem állítani, hogy az én alkoholbetegségem végzett vele. Nem bírta nézni, hogy tönkreteszem magam.” 

Édesanyja temetésén épp három hónapja volt már józan 

Az Anonim Alkoholisták csoporttól kapott jubileumi műanyag bilétát az anyja sírjába dobta. „Ahogy kijózanodtam a Kőbánya-kispesti erdőben, másnap hajléktalan lettem. Akkor arra kértem az istent, adjon erőt, hogy ma ne igyak, és valami jót tegyek.”
És hogy mi vetett véget az évtizedeken át tartó alkoholfogyasztásnak? „Ittam volna, ha lett volna még pénzem… de addigra ahhoz sem volt erőm, hogy lopjak vagy kolduljak.” Ebben az új életében alkalmi munkákból élt: dolgozott trógerként, újságkihordóként, segédápoló volt az OPNI-ban, mosogatott és szórólapterjesztőket ellenőrzött, miközben hajléktalanszállásokon húzta meg magát, és kitartóan járt az anonim alkoholistákhoz, volt, hogy egy nap négy különböző gyűlésre is elment.

Gyula 1994. július 10-e óta nem iszik 

A beszélgetésünk napján mutatja: 10.915 napja nem fogyasztott alkoholt. És hogy mikor lett könnyebb számára a nem ivás?
„Öt év után már teljesen felszabadult voltam. Az első öt nap: pokoli tremor (ez a kéz, de néha az egész test reszketését jelenti, mely az alkoholmegvonás korai szakaszának egyik tipikus tünete – a szerk.), mindezt orvosi segítség nélkül, mert azt nem kértem. Az első néhány hónapban még a boltba is nehéz volt elmenni. A pénztárhoz ugyanis csak úgy tudsz eljutni, ha az italok mellett is elmész.” De még tavaly is előfordult, hogy azt álmodta, iszik. Amikor lakásszentelőt tartottak a mostani otthonában, a buli után még hónapokig ott állt egy csomó pia, kinyitott borosüvegek. Eszébe sem jutott inni belőlük. De az is előfordult, hogy egy barátja kocsmában tartott szülinapi bulijáról ment haza korábban, mint tervezte, mert megérezte az italszagot.

A barátai ma már javarészt az aktivista társai közül kerülnek ki. Az egykori ivócimborák teljesen lemorzsolódtak. A volt feleségével sem tartja a kapcsolatot. Amikor végre talpra állt, elküldte az asszonynak pár írását, amelyek az újjászületéséről szólnak, de ő már hallani sem akart róla. Nem bánja, hogy így alakult. „Fontosabb az elengedés számomra, mint az, hogy igyak.”
Az édesapjával sem találkozott már több évtizede. „Apám azt mondta, soha nem fog nekem megbocsátani. Valószínűleg azért, mert én nem úgy ittam, mint a két nagyapám, akiket kineveztek alkoholistának, hanem még csúnyábban.”

Gyula ma már maga mögött hagyta az alkalmi munkákat, ideje java részét az aktivizmusnak szenteli. Segített megalapítani az NA-t (Narcotics Anonymus), többedmagával az Utcajogászt, A város mindenkiének alapítása óta tagja, illetve ő indította útjára az Első Kézből a Hajléktalanságról programot. Régebben sokat járt ki a Blahára is az Utcajogásszal olyan érintettként, aki nem jogi, inkább praktikus tanácsokkal szolgált a rászorulóknak. Végül az egészségi állapota ezt egy idő után már nem tette lehetővé, de a mai napig aktív különböző társadalomszemlélet-formáló programokban. A Cím nélkül című darabban főszerepet játszott, statisztál, képzéseket tart, kuratóriumi tagja a Közélet Iskolájának, a Corvinuson és az ELTE-n is tartott előadásokat, de volt, hogy felszólalt a parlamentben.

Szívből hiszi: mindig kell egy olyan pozitív cél, ami nemcsak az övé, hanem az egész közösségé is.

Fontos számára, hogy pozitív irányba változtassa meg az emberek gondolkodását. Úgy tűnik, sikerrel: többen voltak, akik az ő története hatására kerestek fel AA-közösséget, és kezdtek el gyógyulni az alkoholfüggésből, de azt is hallotta, hogy egy gyerek, aki korábban az aluljáróban rugdosta a hajléktalanokat, később szociológusnak ment.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Fiala Borcsa