„Sokáig hittem abban, hogy a szeretet elég lesz, miattam képes lesz letenni a poharat”

Fiatalok voltunk, és nagyon szerelmesek 

Legalábbis az én részemről biztos így volt, az én szerelmem (így fogom hívni a férjemet) részéről ebben sokáig kételkedtem, de utólag már nem is számít, hiszen végül öt év után összekötöttük az életünket. Ez idő alatt is voltak gondjaink az alkohollal, mármint neki voltak, én a szenvedő fél voltam mellette. Úgy alakítottuk az életünket, hogy kizárólag olyan helyre mentünk, ahol csak nagyon kicsi esélye volt annak, hogy igyon, és kellemetlen helyzetbe hozzon minket.

Ez kezdetben működött is. Persze, kellett hozzá a rózsaszín köd, a ragaszkodás, illetve a helyzet tőlem önuralmat, tőle pedig türelmet igényelt. 

Öt év után megvalósult a kislánykori álmom

Hatalmas vidéki esküvőnk volt. Jól sikerült, nagy élmény volt, de persze ahogy mondani szokták, üröm is vegyült az örömbe. Ezek persze már akkor is mind-mind jelek voltak, de kit érdekelt még akkor.

Jött az első gyerekünk, egy tündéri kisfiú, és vele érkezett a felelősség, ami az én szerelememnek sokszor sajnos teher volt. Elkezdődtek a hétvégi iszogatások, csak főzés közben egy sör, majd kettő, meg azért a bort se hagyjuk ott a boltban. A munkáját nagyon szerette és megbecsülte, így a hétköznapok viszonylagos nyugalomban teltek. Sajnos az anyagi gondok megnehezítették az életünket, ezért vissza kellett mennem dolgozni, amikor a gyerekünk másfél éves lett. Életem egyik legnehezebb időszaka volt ez, megviselt, hogy ott kell hagynom őt. 

Nagyon mélyponton voltam lelkileg 

A szerelmemtől azonban nem kaptam támogatást. Ekkor hoztam egy rossz döntést: egy másik kapcsolattól vártam a megoldást, amivel persze a magam dolgát nehezítettem meg. Sikerült ebből is kijönnünk, tényleg úgy éreztem, hogy végre meghallotta a problémáimat, figyel rám, és tesz is azért, hogy érett, működőképes legyen a kapcsolatunk.

Továbbléptünk, nagyobb lakásba költöztünk, majd megszületett a kisebbik fiunk.

Az italozások nem maradtak abba, továbbra is a hétvégékre korlátozódtak. 

Ahogy telt az idő, többször vettem észre, hogy már a munkából is illuminált állapotban jön haza. Persze nem álltam meg szó nélkül, jöttek a viták, ő tagadott mindent. A gyerek súgta meg, hogy az autóban, az ülés alatt tartja a borosüveget. Nem akartam hinni a fülemnek, de titokban megnéztem és valóban ott volt.

Elindult a lavina 

Nyomoztam, hogy az igazamat be tudjam bizonyítani, különböző helyeken rábukkantam még több eldugott borosüvegre. Próbáltam a családjának jelezni a problémát, segítséget kértem, de nem jártam sikerrel. Elmaradtak a barátok is, akik párszor már mondták nekem, hogy valami nem stimmel a férjemmel. Rengeteget olvastam a témában, hogyan tudnék neki segíteni. Sokáig hittem abban, hogy a szeretet, a szerelem elég lesz, hogy miattam képes lesz majd letenni a poharat. 

Évek teltek el, azt éreztem, hogy mindig ugyanoda csúszunk vissza. Igen, többes számban, mert arra időközben rájöttem, hogy ez mindannyiunk küzdelme és problémája, nem csak a férjemé. Eljutottunk odáig, nagy harcok árán, hogy elment egy addiktológushoz, bár elmondása szerint neki nem volt gondja az alkohollal, csak miattam tette meg ezt a lépést. Nem igazán tudom, mire számítottam… Hogy ott őszinte lesz és belátó?

Természetesen nem így lett, két alkalom után közölte, hogy ez egy vicc, és nem ment többet. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is felkerestem ezt a szakembert, tudtam, hogy köti az orvosi titoktartás, de gondoltam, hátha segítség lesz, ha elmondom az én verziómat is. Szembesülnöm kellett megint azzal a ténnyel, hogy a szerelmem teljesen elferdítette az igazságot. A végén annyi tanácsot kaptam, hogy egyszer eljön majd az a pont, amikor már magamat és a gyerekeimet kell védenem, mert ha a férjem így folytatja, elveszíti a munkáját, a családját, egyszóval mindenét. 

És igaza is lett, sajnos 

Pár hónapra rá a munkahelyén megszondáztatták, pozitív lett az eredmény. Húsz év munkaviszony után elküldték. De én ott voltam mellette. Innen fel kell állni, biztattam, keressünk új célokat! Hittem abban, hogy az a bizonyos mélypont, amit a függőknél emlegetnek, végre eljött. Megint csak kaptam egy jobbost az arcomba a függőségtől, mert csak rosszabb lett a helyzet.

Egész nap otthon volt, és mire hazaértem, már kiütötte magát. Ekkor már egyre jobban éreztem, hogy egyedül maradtunk a fiúkkal, és csak egymásra számíthatunk. 2022. február 1-jén végül eldöntöttem, hogy elindítom a válást. Amíg zajlott a procedúra, addig együtt éltünk, ami életem egyik legnehezebb időszaka volt. Szeptember 15-én mondták ki a válást, de csak 2023. januárjában költöztünk külön, amikor az anyagi dolgokat rendezni tudtuk. 

Egyedül maradtam a gyerekekkel

De nem bánom. Gyógyulok, gyógyulunk együtt, összekapaszkodva.

A béke, a nyugalom és a szeretet beterít minket, mint egy puha paplan. Persze félek, hogy anyagilag meg tudom-e állni majd a helyemet, de minden erőmmel azon leszek, hogy a biztonságot, ami oly sokáig hiányzott az életünkből, megteremtsem magunknak. A családom biztos hátország volt végig az utamon, rájuk bármikor, bármiben számíthatok. 

Nagyon hiányzik az az ember, akihez hozzámentem, a társam, a szerelmem, a szeretőm, de el kellett fogadnom, hogy én nem tudok segíteni neki. Nem azért jutottunk idáig, mert elmúlt minden érzelem közöttünk, ám sajnos a függősége közénk állt, és vele nem tudom felvenni a harcot. Ő most bevonult egy hosszabb kezelésre gyógyulni, vagyis inkább változni, de ez már nem az én harcom. Szépen lassan elengedtem, mint egy tollpihét a szélben.

Nincs eleve elrendelve

Most úgy látom, a függőség inkább döntés kérdése. Azt elfogadom, hogy ezt is génjeinkben hordozzuk, mint megannyi más betegséget, de tehetünk ellene. Nem kell továbbvinni egy rossz mintát. Választhatunk, hogy ha valami az életünkre negatívan hat, az ellen teszünk-e, vagy hagyjuk, hogy az egész jövőnket megbélyegezze.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / sqback

WMN szerkesztőség