Látlelet: Nyugdíj és idősgondozás 2010–2026 – Itt kell élned, hogy elhidd

–

Január elején sokkoló adatokat közölt a Human Rights Watch. Elemzésük szerint 2024 végén kétmillióan kaptak Magyarországon öregségi nyugdíjat, és minden negyedik ember közülük a hivatalos szegénységi küszöb (173 990 Ft/hó) alatt élt. Több mint kétharmaduk (1 321 994 fő) nyugdíja pedig nem érte el a bruttó minimálbért (2024-ben ez 266 800 forint volt). A HRW-becslés szerint a medián férfi nyugdíj kb. 16%-kal magasabb, mint a medián női. (Az idős nők rendkívül nehéz lakhatási helyzetéről ebben a cikkben írt részletesebben Both Gabi kollégám.)

A kormány az elmúlt években több random intézkedéssel próbálta enyhíteni a terheket: ilyen volt a gázár-szabályozás, a részleges árstopok 2023-ban és 2025-ben, a 13. és 14. havi nyugdíj vissza- illetve utóbbi bevezetése. (A HRW szerint az árstop hatása korlátozott, mert más termékek drágultak helyette, az élelmiszerárak például EU-átlag feletti mértékben.) 

Politikai gesztusként, a választások közeledte okán 2025-ben 30 ezer forintos hidegélelmiszer-utalványt is kaptak a nyugdíjasok. És 2025. január 1-jétől bevonták őket is a Vidéki Otthonfelújítási Programba, pontosabban csak az 5 ezer főnél kevesebb lakosú kistelepüléseken élő nyugdíjasokat, akik immár igényelhetnek támogatást otthonuk felújításához 3 millió forintig a munkák befejezése és a számlák kiegyenlítése után.

A Human Rights Watch szerint ezek csak látszatintézkedések

A probléma gyökere strukturális. Az inflációhoz kötött nyugdíjemelés jobban kedvez a magasabb nyugdíjban részesülőknek, miközben az alacsony nyugdíjak egyre jobban leszakadnak. 

– Kijelenthető, hogy a magyar állam nem biztosítja megfelelően az idősek alaptörvényben foglalt jogát a szociális biztonsághoz és a megélhetéshez – mondja Karácsony Mihály, a Nyugdíjas Parlament elnöke. Hangsúlyozza azt is, hogy az infláció okozta drámai helyzetnek valóban a már régóta meglévő és nem orvosolt nyugdíjrendszeri anomáliák ágyaztak meg.

Karácsony Mihály szerint a legnagyobb probléma az, hogy Magyarország csak a GDP 6,4 százalékát fordítja nyugdíjakra, miközben az uniós átlag 10,2 százalék. Az átlagbér és az átlagnyugdíj közötti szakadék folyamatosan nő: míg 2008-ban az átlagnyugdíj az átlagkereset 69 százaléka volt, mára 48 százalék alá esett. És nemcsak ez a baj, hanem az is, hogy ami jut, az igazságtalanul oszlik el. Ennek következménye, hogy a nyugdíjas társadalom „szét is szakad” a nemi és területi különbségek, illetve a régebben és az újonnan nyugdíjba vonulók nyugdíja közti eltérések mentén.

Rendszeres emelés helyett az állam alkalmi pluszokkal igyekszik kárpótolni a nyugdíjasokat  (pl. Erzsébet-utalványok). Karácsony Mihály ezt a jelenséget adósságcsökkentésnek tartja. Vagyis: az állam szerinte régóta „tartozik” a nyugdíjasoknak, és az időről időre kiosztott pluszok jóvátétel jellegűek, nem rendszerszintű megoldások.

Fontos szólni a közszolgáltatások folyamatos leépüléséről is, ami különösen a kistelepüléseken élő időseket sújtja: gyógyszertár, bolt, közlekedés, infrastruktúra hiányában a mindennapok válnak nehezebbé.

Karácsony Mihály nagy problémának tartja az intézményes egyeztetés hiányát is. Orbán Viktor ugyan rendszeresen emlegeti a nyugdíjasokkal kötött szövetséget, de nem világos, hogy kik képviselték az időseket, egyáltalán létezett-e valaha valódi partnerség. A Nyugdíjas Parlament mindenesetre összeállított egy listát a legégetőbb feladatokról és ezt a dokumentumot minden induló pártnak eljuttatják, hogy építsék be a programjukba.

Nem rendezik, „megvédik” a nyugdíjakat

A  2010 utáni nyugdíjpolitika nem a felemelésről, hanem a lojalitást biztosító látszatintézkedésekről szólt.

A vegyes vagy „svájci” indexálás (infláció + bérnövekedés vagy GDP-alapú nyugdíjemelés) 2011-es megszüntetése, helyette a tisztán inflációkövető emelés újbóli bevezetése a nyugdíjasokat kizárta a GDP-növekedés előnyeiből. A Nyugdíjas Parlament álláspontja mindazonáltal az, hogy nem a vegyes modellhez kellene visszatérni, hanem kereset-/bérkövető indexálásra áttérni. 

A kormányzati kommunikáció évek óta következetesen épít arra az üzenetre, hogy a nyugdíj nem kegy, hanem járandóság, és hogy azt „megvédik”. A 13. havi nyugdíj visszavezetése, az inflációkövető emelések hangsúlyozása, az időseknek célzott juttatások mind azt az érzetet erősítik: van egy politikai erő, amely számol velük. 

Miközben a nyugdíjasok a retorikában kiemelt figyelmet kapnak, a mindennapi valóságukba ez nem tud legyűrűzni. Az infláció, az egészségügyi rendszer állapota, a szociális ellátások hiányosságai mind olyan terhek, amelyek az időseket aránytalanul sújtják. 

Idősgondozás Magyarországon 

Milánkovics Kinga, a Tudatos Öregedés oldal és közösség társalapítója írt nemrégiben az otthonápolás legégetőbb problémáiról az ujegyenloseg.hu oldalon. Mindjárt az elején leszögezi, hogy „Magyarországon nincsen, semmilyen értelmezhető rendszere az idősgondozásnak. Eseti megoldások vannak, amelyek jellemzően csak kevés, jobban informált és jobb anyagi helyzetű családok számára kínálnak random megoldásokat.”

Milánkovics ír arról is, hogy ma Magyarországon az idős, gondoskodásra szoruló rokon ellátását többnyire a család próbálja megoldani házilag, érdemi állami segítség nélkül. 

Itt érdemes megjegyezni, hogy a kormány a családok feladatának tekinti elsődlegesen az idősgondozást, az már a 2011-es Alaptörvényből is kiderül, rögzíti ugyanis, hogy a nagykorú gyermek köteles gondoskodni rászoruló szüleiről.

A Polgári Törvénykönyv ezt részletesebben szabályozza: egy felnőttnek tartási kötelezettsége lehet a rászoruló szülő felé, ha a szülő önhibáján kívül nem tudja fenntartani magát, és a gyermek ténylegesen képes segíteni.

A gondozás, ahogy azt Milánkovics is leszögezi, döntően a nőkre hárul.

Csakhogy az idős hozzátartozó ellátását gyakran munka, háztartás és gyereknevelés mellett végzik, és sokan egészségileg, mentálisan és anyagilag is összeomlanak. 

Az egyéb megoldási próbálkozások többnyire informális hálókon, ismerősökön, közösségi médián keresztül, kapkodva születnek – különösen akkor, amikor egy idős ember hirtelen válik önellátására képtelenné. 

Mi történt a Fidesz 16 éve alatt idősgondozás címén?

Gábriel Dóra és Katona Noémi szociológusok kutatásaik során azt vizsgálják, hogyan alakul át a magyarországi idősellátás az elmúlt években tapasztalható állami kivonulással párhuzamosan, és milyen piaci, illetve közösségi megoldások lépnek a hiányok helyére.

A kutatók szerint az idősügyre az elmúlt 16 évben leginkább az átfogó, hatékony intézkedések hiánya volt jellemző. 

A két legnagyobb változás 2010 óta: az ellátási igény folyamatos növekedése és a szociális szféra elszegényedése. „Idősödik a társadalom, ugyanakkor a szociális ellátásban dolgozók átlagéletkora is egyre magasabb, és a szociális szektor, ezen belül pedig az idősgondozás a legalulfizetettebb a munkaerőpiacon. Nem meglepő, hogy a fiatalok számára egyáltalán nem vonzó ez a pálya. A (fekete) piaci házigondozásban pedig egyre több a szakképzetlen munkaerő, akiknek a munkahely-választását a kényszer szülte, nem a hivatástudat” – mondják a kutatók.

A 2011-es munkaerőpiaci nyitás hatására ezrek kezdtek el ingázni, vagy költöztek Ausztriába, Németországba, Angliába időseket gondozni, ahol ugyanazért a munkáért lényegesen többet kerestek (és keresnek a mai napig), kiszámíthatóbb feltételekkel, jobb munkakörülményekkel.  

A kormány, ahogy már arról szó esett, igyekszik a családokra hárítani a gondoskodás felelősségét, aminek az eredménye sokszor egy kieső kereső. A családi gondozást támogató ellátás pedig szimbolikus: „még mindig a minimálbér egyharmada a bruttó havidíj, amit kaphat valaki ápolási díjként, hogyha a gondozást igénylő hozzátartozó szükséglete a legmagasabb kategóriába esik, és csak maximum 4 órában dolgozhat az, aki felveszi ezt az összeget.” Ausztriában például ugyanez a támogatás „2100 euró körül van havonta”. Itthon pedig maradt 50–90 ezer forint az ápolási díj – vagyis a családi gondoskodás inkább kényszerpálya, mint önként választott út.

Családokra tolt idősgondozás

A Fidesz 16 éve alatt az állami ellátórendszer gyengülésére nem egy nagy, átgondolt modellváltás volt a válasz. Megjelentek ugyan piaci szereplők, – de „hiányoznak a nagy, tőkeerős vállalatok, amelyek jelen vannak a környező országokban is már.” Hogy miért nem jönnek hozzánk ezek az idősellátással foglalkozó cégek? „A válasz a fizetőképes kereslet és az állami ösztönzés hiányában keresendő.”

Vannak legálisan működő idősotthoni vagy házi ellátást nyújtó cégek, de erős a feketepiac mindkét területen. Ez sokszor szakképzetlen gondozók, „erdélyi nénik” alkalmazását jelenti vagy illegális otthonokat, amelyek nem rendelkeznek működési engedéllyel és nem is biztosítanak megfelelő ellátást az időseknek.

A 2019-es Tartós ápolás-gondozásra vonatkozó stratégiában – amelynek fókusza nem általában az idősügy, hanem konkrétan a gondozás rendszere – is már erősen megjelenik a családokra építés logikája. A kulcsfogalom az „ápoló családtag modell”, azaz célként jelenik meg, hogy a családtagokat képzésekkel és együttműködési csatornákkal „jobb gondozóvá” kell tenni. A stratégia az egyik legégetőbb problémát egyszerűen kikerülte. „A teljesen alulszabályozott házi gondozási feketepiac rendezése például úgy, ahogy van, kimaradt.”

Tartalmazott viszont jól hangzó kifejezéseket – mint az „aktív idősödés” vagy az „idősek életminőségének javítása” – de a kutatók szerint, ami „ebből megvalósult az gyakran nem állami eredmény, hanem civil önszerveződésé.”

Helyzetbe hozott egyházak

Az elmúlt 16 év egyik legfontosabb átalakulása, amelyről aránytalanul kevés szó esik, a fenntartói térkép átrajzolása és a finanszírozási arányok torzulása.

Egyre több szociális intézmény kerül egyházi fenntartás alá, ez az egyik legfontosabb strukturális változás. A rendszer finanszírozási logikája is abba az irányba terel, hogy az egyházak átvegyék intézményeket.

„Az egyházak 60–70 százalékkal magasabb normatívát kapnak a gondozottak után, mint az állami intézmények – a magánintézmények viszont csak utóbbi egyharmadát”. Vagyis ugyanaz a gondozási feladat teljesen más állami támogatással jár – és ha belegondolunk, ez határozza meg, melyik intézmény tud fennmaradni, béreket emelni, fejleszteni, kapacitást bővíteni. Elgondolkodtató, hogy „a gondozó és eltartotti arány, a szolgáltatás színvonala általában nem jobb az egyházi otthonok esetében, a magasabb normatíva egy része tehát valószínűleg nem az ellátásba vándorol.”

Idősotthonok, szükségletmérés és végtelen várólisták

Magyarországon – még nyugat-európai összevetésben is – viszonylag magas a bentlakásos idősotthoni férőhelyek száma, aránya. Csakhogy nem feltétlenül az a fejlettség mércéje, hogy hány bentlakásos férőhely van egy ország idősotthonaiban, inkább az, hogy mennyire működik jól az otthoni ellátás rendszere, amelyre lényegesen nagyobb a társadalmi igény – magyarázzák a kutatók.

A magán idősotthonokban az egyszeri belépési hozzájárulás és a havi díj modellje közismert: egy kisebb lakás ára, aztán havonta több százezer forint gondozási díj. De az állami és egyházi intézményekben is előfordulhat beugró, „2-3 millió forintot simán elkérnek egy egyágyas szobáért.” A díjak pedig a nyugdíjhoz kötődnek („a nyugdíj 80%-ánál nem lehet több”), de ha ez nem fedi az ellátás díját, akkor a családnak kell kipótolnia.

A várólisták így is hosszúak, bár nehéz pontos képet kapni arról, mennyire, ezek az adatok ugyanis 2019 óta nem publikusak. A korábbi, hozzáférhető adatok szerint „közel 30 ezres várólista van a nagyjából 52 ezer helyre.”  A terepmunka pedig azt mutatja: „a jó helyekre nagyon sokan várnak”.

A korszak egyik kevésbé látványos, mégis rendszerszintű változása a szükségletmérés bevezetése volt. Még az előző kormány idején, 2007–2008-ban kezdtek el ez alapján szabályozni, de a következmények a következő évtizedben váltak látványossá. A belépési feltételeknek és a finanszírozási logikának köszönhetően átalakultak az idősotthonok: az aktív együttlét helyszíne helyett egyre inkább „elfekvővé” váltak. A hely ugyanis kevés, a bekerülés pedig egyre inkább magas ápolási igényhez kötött.

A kórház mint szociális ellátóhely

El is érkeztünk az idősellátás egyik legabszurdabb jelenségéhez: a „kórházban ragadt” idősek tömegéhez. Nemrég jelent meg nálunk egy orvos keserű beszámolója. „Több évtizede dolgozom kórházi orvosként a magyar egészségügyben. Ahol kezdettől fogva azt érzem: nem csak azt csináljuk, amire esküt tettünk. Nem csak gyógyítunk. Sokkal gyakrabban: megőrzünk. Olyan idős embereket, akiknek nem kórházi ellátásra, hanem méltóságteljes gondozásra lenne szükségük” – írta Havas Juli.

Gábriel Dóra és Katona Noémi szerint régóta folyik a szakmai vita Magyarországon az egészségügyi és szociális ellátás felelősségköreinek tisztázásáról. Modellkísérletek, javaslatok voltak, de átfogó érdemi változás nem következett be. Pedig: „a kórházi ágy drága ellátási forma, és sok esetben más típusú intézmény lenne megfelelő a beteg szempontjából is.” A rendszer tehát nemcsak forráshiányos, hanem rosszul menedzselt is: ugyanazt a problémát drágábban, és nem a megfelelő helyen kezeli. Pedig a 2024-ben megjelent Tartós ápolás-gondozásra vonatkozó stratégia külön kiemelte a szakápolási központok szerepét, amelyek ezt a problémát hivatottak megoldani: a kórházi ápolási osztályok pénzügyileg és szakmai ellátási szempontból leválnak az egészségügyi rendszerről, és a szociális ágazaton belül szakápolási központként működő idősek otthonaivá alakulnak át. Az országban jelenleg 6 szakápolási központ működik.

16 év mérlege tehát: átfogó reformok helyett átterhelés és torz ösztönzők

Ha a Fidesz 16 éve alatti idősellátási folyamatokat egy mondatban kellene összefoglalni, akkor így hangzana: az állam nem épített fel egy új, stabil gondozási rendszert, hanem egyre inkább átterhelte a felelősséget a családokra és részben az egyházi fenntartókra, miközben a munkaerő elvándorolt, a szociális szféra elszegényedett, és megfelelő szabályozás és ellenőrzés hiánya miatt a gondozási piac feketén működik.

A piacosodás nem nyugati típusú szolgáltatási bővülést jelentett, hanem informális, sokszor szabályozatlan megoldásokat, ami ellehetetleníti a minőségbiztosítást, és a gondozóknak is a jogaik érvényesítését. „A szabályozatlan, ellenőrizetlen piaccal főleg az a baj, hogy ha bármilyen visszaélés történik, nincs kihez fordulni. Illetve ezért dolgozhatnak képzetlen, a munkára alkalmatlan gondozók is, mert senki nem szabályozza, hogy milyen végzettséggel lehet ilyen munkát végezni. A dolgozóknak pedig szintén hátrányos a helyzete: nincs fizetett szabadság, TB, nyugdíj stb, illetve ha ők szenvednek el bármilyen visszaélést, akkor számukra sincs biztosíték, segítség" – mondják a szociológusok.

A gondoskodásról szóló kormányzati elv inkább morális és ideológiai keretet ad, mint valós megoldásokat. És mindeközben a legfontosabb kérdés – a hogyan fogunk méltósággal megöregedni, és ki fog minket ellátni? – továbbra is megválaszolatlan marad.

Kurucz Adrienn