Én nem vagyok ijedős, és mikor baj van, különösen jól vág az eszem – Olvass bele Tüdős Klára memoárjába!

–

Tüdős Klára: Rongyok – A teljes memoár (részlet)

Magvető, 2026, 704 oldal

Tüdős Klára (1895-1980) divattervező, néprajzkutató a Horthy-korszak izgalmas, a hagyományos keretekbe soha nem egészen illeszkedő alakja volt. A jómódú debreceni református családból érkező fiatal lány svájci és angliai tanulóévek után, kényszerű első házasságából kilépve Budapestre ment, hogy az Iparművészeti Főiskolán képezze magát. Hamarosan már az Operaház jelmezműhelyét vezette, balettszüzséket írt, filmet és színdarabot rendezett, majd Pántlika néven a magyar népviseletből merítő ruhakreációival divatszalont nyitott.

Második házassága révén Zsindely Ferenc államtitkár, majd kereskedelmi miniszter oldalán az 1930-40-es években már a legfelső körökben forgott, miközben számos jó ügyet patronált a tehetséges parasztfiatalok Györffy Kollégiumától Zilahy Lajos „Szellemi Magyarország” mozgalmáig. A Református Nőszövetség elnökeként az ostrom alatt gyermekotthonokat szervezett; férjével együtt Istenhegyi úti villájukban üldözöttek tucatjait bújtatta. Zsidók, németellenes arisztokraták, illegális kommunisták rejtőztek ebben a „Noé bárkájában”. Tüdős Klára később megkapta a Yad Vashem Világ Igaza kitüntetését. 1951-ben a házaspárt kitelepítették: 12 éven át egy balatonlellei nyaraló gondnokaiként éltek nagy szegénységben.

Húsz éven át írt memoárja fényképekkel, dokumentumokkal, színes ruhatervekkel illusztrálva jelenik meg, továbbá Szekér Nóra történész tanulmánya, valamint bőséges jegyzetanyag és annotált névmutató kíséri.

–

Rongyok (részlet)

Négyhetes házasok voltunk, mikor egy reggel arra ébredtünk, hogy katonákkal telik meg az udvar. Pongyolát kaptam, kiszaladtam. Rudit keresték.

Hogy felöltözhessen, cigarettával kínáltam a vörös őröket, amit tárcástól zsebre tettek. Kérdeztem, hova viszik? Nem feleltek.

Mikor elvitték, kerestem a cselédlányunkat, de nem volt sehol. Egy csomó holmival a konyhából, kamrából – eltűnt. Nyilván mikor a katonáknak kinyitotta a kaput, értesült, hogy viszik a gazdát – meglépett, s ő is vitt, amit tudott.

Én nem vagyok ijedős, és mikor baj van, különösen jól vág az eszem. Rudi zsebét megpakoltam szalonnával, kenyérrel, cigarettával. Nem vették el tőle.

Mikor elmentek, bezártam a házat, s rohantam a Batthyány utcába, ahol Szunyoghékkal szemben laktak Olchváry Laci és Tüdős Kálmán bátyámék. Mire odaértem, már Lacit is elvitték, de őt papucsban, hálóingben, csak egy kabátot vehetett magára.

Lassan jöttek a hírek, hogy ezt is, azt is elvitték, de másnap dél lett, mire megtudtuk, hogy a rendőrségi fogdában vannak, s szabad ruhát és élelmiszert beadni. Beszélni persze nem lehetett velük.

Harmadnap megtudtuk, hogy román megszállás közeledik, s a mieinket túszoknak szedték össze.

Estére az a hír járta be a várost, hogy a túszokat éjjel elviszik vonattal.

Rohantam haza csomagolni fehérneműt, élelmet… Alkonyat után az állomás körül ólálkodtunk Encivel és Böske nénémmel. Hajnalfelé meghozták őket. Mikor már be voltak vagonírozva, egy jóindulatú katona rám szólt: – Most gyorsan adja oda, amit hozott!

Rudi az ablaknál állt, s az én csomagomat elkapta. Annyit tudtam még odaszólni: – Az első vonattal megyünk utánatok Pestre.

A mozdonyvezető ugyanis megmondta nekem, hogy Pestre van irányítva a vonat.

A barátságos katona csúnyán rám ordított, s káromkodva kitaszigált a peronról, a szeme sarkából mosolyogva.

Nagyon boldogok voltunk, hogy ez sikerült, s rohant ki-ki haza, hogy összekapkodja a legszükségesebbeket. Vissza máris a hangyabolyhoz hasonló állomásra.

A lakásunkat Enci vállalta.

A románok Érmihályfalvánál jártak, mikor az utolsó, civil utasokat szállító vonat elhagyta Debrecent. Böske meg én rajta ültünk. Jegyünk nem volt, csak egy piszkos kis papirosunk, melyre egy ismerős katonaorvos pár sort firkált, hogy ápolónők vagyunk, s ráütötte az állomásparancsnokság pecsétjét.

Mikor kifulladva lerogytunk a kofferünkre a vonatfolyosón, Böske néném riadtan rám kiabált: – Tehozzád meg mi ütött, hogy egy ilyen rikító zöld kalapot raktál a fejedre? 

Hát nem mondom, feltűnő egy kalap volt, de könnyű, kicsi, nem kellett fogni, ha fújt a szél, s tű nélkül egy gumi megtartotta. Arra, hogy feltűnő a színe, nem is gondoltam. Később kiderült, milyen jó volt, hogy nem gondoltam rá.

Püspökladányig nem szólt hozzánk senki. Ott jegyet követelt a kalauz, s lezavart az állomásépületbe. Tenger részeg ember mindenütt. Beállítottak egy sorba a többi jegycsalóval, s vasutasok, katonák felváltva szidtak s lökdöstek ide-oda.

Mondom Böskének, igyekezzünk a sor végén maradni. Hagytuk, hogy elénk furakodjanak. Egyszer csak hallom, hogy kiabálnak, fütyülnek, s indulóban a vonatunk. Összenéztünk Böskével, s úgy lökdösődtünk, hogy a tömeggel kilökdöstettük magunkat az ajtón. A vonat már mozgott. Mi mögéje futottunk, s hátulról felkapaszkodtunk az utolsó vagonba. Elölről a katonák lerángatták a felkapaszkodókat. Kínkeservesen, de megtaláltuk a kofferjeinket, s rájuk kuporodva hallgattunk Pestig. A kalapomat összesodortam, s zsebre tettem.

Utolsó percben Komlóssy Margit Böske kezébe nyomta a nővére pesti lakásának a kulcsát. Eliz ugyanis hetekkel előbb hazajött Debrecenbe az anyjához a gyerekeivel.

Mondták, hogy rendes asszony a házmesterné, s a kamrában van liszt, zsír meg egy zsák krumpli.

Késő éjjel értünk Pestre, mikor már villamos nem járt. A Logodi utca, az Alagút mögött, még soha olyan messze nem volt a Nyugati pályaudvartól, mint akkor. Az álmos házmesterné nehezen engedett be bennünket, pedig kis írást is hoztunk a számára. Fel is jött megnézni, hogy nem sperhaknival nyitjuk-e mégis az előszobát.

A lakás úgy volt – mosatlan edény, szétdobált ágynemű –, ahogy a család hirtelen elutazott. Én nem szeretek a más vetetlen ágyába belefeküdni, finnyás, pedáns néném meg pláne nem. Kondíciónkra jellemzésül csak annyit, hogy szó nélkül feküdtünk bele az Udvardyék vetetlen ágyába, csak a felsőruhát és a cipőt dobva le. Még a villanyt is égve felejtettük.

Másnap nyikorgó tagokkal ébredtünk, de jól megmosakodva megtaláltuk régi magunkat, s rendet teremtve a szobában, konyhában, összeültünk tea és főtt krumpli mellett megtárgyalni, hogy most aztán merre induljunk megkeresni a debreceni túszokat.

Bejelentőlapunk, élelmiszerjegyünk nem volt. Pénzünk se sok. Valamit ki kellett találni, amiből éljünk. Telefonáltam néhány jó ismerősömnek, hogy nincs-e szükségük házivarrónőre. Kapva kaptak rajtunk. Fél napot dolgoztunk a kosztunkért, s a nap másik felében, rendesen reggel jártuk sorra a pesti fogházakat, ahol persze nem álltak szóba velünk.

Egyik reggel a Margit körúti katonai börtön előtt összetalálkoztam Kiss Ernővel, Rudi tiszttársával, aki vörös karszalaggal igyekezett a kapuhoz. Elálltam az útját, s kértem, tudja meg, hogy nincsenek-e ott a debreceniek. Nagyon barátságtalan volt, de azért bevitt a kapu alá, ahol várnom kellett, amíg ő az irodába bement. A zöld kalap volt rajtam.

Pár perc múlva kijött egy őrmester azzal, hogy ott nincsenek debreceniek, menjek a Gyűjtőfogházba.

Eljöttem, de közben egy belső kapu nyílásakor Rudi meglátta a zöld kalapomat, ahogy az udvaron ácsorgott a sok vidéki túsz között. Igen nagy öröm volt neki, de nemcsak neki, hanem az összes debrecenieknek az az én zöld kalapom akkor! Igazán a reménység színe. Hírül adta egy villanásban, hogy Pesten vagyok, keresem őket, s nyilván tudom, hogy ott vannak.

Én persze nem tudtam semmit, s búsan ballagtam a Margit híd felé, mikor Kiss Ernő elment mellettem, s halkan ennyit mondott: – Ott vannak mind! Holnap beszélek Rudival. Legyen holnapután reggel hétkor szemben a kapuval. Megpróbálok engedélyt szerezni, hogy beszélhessen vele. – Aztán se köszönés, semmi, továbbsietett. Mint a moziban.

Repültem a Kálmán utcába a csodálatos hírrel, ahol Verzár Frici mamájának a régi ruháit alakította Böske. Harmadnap ott álltunk jóval hét előtt a fogházkapuval szemben. Megkaptuk az engedélyt, de tizenegy óra lett, mire Rudit és Lacit lehozták az irodába.

Nagy volt a rumli, jövés-menés, nyugodtan beszélgethettünk. Megtudtuk, hogy másnap Rákospalotára viszik őket más tiszántúli csapatokkal együtt.

Délután nagy bokszolódások árán fel is kapaszkodtunk a rákospalotai villamosra, de fogalmunk sem volt róla, hogy voltaképp hova is menjünk, mit keressünk, mert ott börtön nincs. Kérdezősködni nem mertünk, s a végállomásnál leszálltunk, tanácstalanul ácsorogva a Lányjavító Intézet kapujával szemben. Sejtelmünk sem volt róla, hogy a javítóintézet egyik ablakából Laci meg Rudi boldogan nézik az én messziről felismerhető kis zöld kalapomat.

A drót nélküli telefon aztán már másnapra kiokosított bennünket, hogy jó helyen jártunk, hogy hol kell kérni a látogatási engedélyt, mit szabad bevinni, stb. stb.

Furcsán megismerték egymást az emberek, s az idegenek is csudálatosan segítettek.

Két hónapig tengtünk-lengtünk így Budapesten, próbálva megmozgatni mindent, még a Gellért-hegyet is, hogy kiszabadítsuk őket, de nem sikerült. Szamuely Tibornak a barátnője, Szilágyi Jolán, velem járt az Iparművészeti Főiskolára. Nála is próbálkoztam – eredménytelenül. A Dienes fiúk, Babitsék, Jászi Oszkárné és még sokan biztosítottak segítőkészségükről, csakhogy éppen nem történt semmi.

Egy látogatási napon aztán olyan megbolydulva találtuk a Lányjavító Intézet lakóit, mint a méhkast, ha füstöt fújnak bele. Csomagolt, látogatott, búcsúzkodott az egész, mert – mint mondták – másnap vonatok viszik haza az egész tiszántúli túsztársadalmat.

Rohantunk hát mi is haza a Logodi utcába, sütni, főzni, csomagolni. Másnap pitymallatkor már kint voltunk a pályaudvaron. A túszvonatok a külső vágányokon álltak, bevagonírozva, lezárva. Lacit, Rudit nem találtuk köztük.

A platform végében állt Kalmár elvtárs, a rákospalotai tábor parancsnoka. Mikor odamerészkedtem hozzá, hogy megkérdezzem, hol vannak a mieink, gúnyos mosollyal utasított rendre: – Mit izgulnak?! A vonatok kilenckor indulnak. Most csak hat óra. Addigra ideérhetnek. – A vonatok tíz után indultak. Nélkülünk!

Délután a szokott időben kimentünk Palotára. Az üres javítóintézet kapui mindenütt bezárva. Egyetlen lélek sehol. A főkaputól az őr elkergetett, hogy ott nincs senki.

Nagyon féltünk, s nagyon el voltunk keseredve. Alkonyatig álldogáltunk a villamosmegállónál, szemben az ablakaikkal. A spaletták be voltak csukva. Nem tudtuk, milyen boldogan lesi két ember a spaletta hasadékán a zöld kalapomat. A reménység jelét, hogy nem mentünk haza a vonattal, nincsenek elhagyatva, s még jóra fordulhat minden.

WMN szerkesztőség