Glow
Lagom
Glow
Lagom
Egész életében azért küzdött, hogy ne másokhoz mérjék – ma 75 éves Anjelica Houston
Morticia Addams mögött egy sokkal izgalmasabb történet áll
Az Oscar-díjas színésznő, modell, író és rendező, Anjelica Houston hosszú utat járt be, mire kilépett apja, John Houston és Jack Nicholson árnyékából, és saját jogán vált Hollywood egyik legmeghatározóbb alakjává. Egész életében azért küzdött, hogy ne valakihez képest határozzák meg. Immár nem csupán „Morticia Addams” vagy Jack Nicholson egykori szerelme, hanem egy ikonikus művész, aki ma ünnepli a 75. születésnapját. Both Gabi köszöntése.
–
Anjelica Houston „nemcsak” Oscar-díjas filmsztár, hanem egy olyan nő, aki megküzdött az örökölt mintákkal, megszabadult egy bántalmazó kapcsolattól és sikeresen felépült a daganatos betegségéből. Mindeközben pedig töretlenül kereste a saját identitását.
Sok-sok kanyar után megtalálta önmagában az erőt, hogy mindig újrakezdhesse, pedig nagyon hosszú volt az út odáig, hogy ne „valakinek a valakijeként”, hanem végre saját jogán legyen jelen a világban.
Talán azért is olyan izgalmas Anjelica Houston története, mert minden skatulyát levetve, végül megtalálta önmagát.
Ír és hollywoodi tündérmese helyett egész más valóság
Aki egy legendás családba születik, ritkán kap esélyt arra, hogy ne csupán a család tagjaként nézzenek rá. Apja, John Houston igazi rendezőóriás volt. Többek között a korszakalkotó film noir, A máltai sólyom rendezőjeként vált világhírűvé, de a Moby Dick is az ő nevéhez fűződik. Olyan színészekkel dolgozott együtt, mint Humphrey Bogart, Katharine Hepburn, Marilyn Monroe, Clark Gable, Sean Connery vagy Michael Caine. 1948-ban még Oscar-díjat is kapott legjobb rendezőként A Sierra Madre kincse című filmjéért.
Anjelica egyszerre csodálta az apját és rettegett tőle. Memoárjaiban úgy írt róla, mint egy modern kori királyról: hatalmas volt, kiszámíthatatlan, szellemes és lehengerlő. Olyan ember volt, aki ha belépett egy szobába, mindenki más kisebbnek érezte magát mellette.
Egy Galway-megyei birtokon gyerekeskedett romos várak, lovak, kutyák, macskák és különc vendégek között. Azt mesélte egy interjúban:
„A mesék földjén nőttem fel, ahol minden történetté formálódik. Ha megkérdezel valakit Írországban, hogyan jutsz el a következő településre, visszakérdez: »Honnan jöttél?« És máris kibontakozik egy történet.”
Anjelica a saját fantáziavilágába menekült, csakhogy emögött ott húzódott a folytonos magány. Apja állandóan úton volt, édesanyja, a balett-táncos Enrica Soma pedig egy autóbalesetben vesztette életét, amikor Anjelica mindössze tizennyolc éves volt.
A veszteség utáni sodródás
Anjelica London után New Yorkba költözött, és először modellként kezdett dolgozni. Hiába szerepelt már a Vogue címlapján is, és hiába tűnt úgy kívülről, mintha minden olyan könnyen sikerült volna neki, ő egészen másként élte meg az egész helyzetet. Saját bevallása szerint szinte semmi önbizalma nem volt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az egyik fotózás előtt sírva mondta Guy Bourdinnak, a kor híres fotósának, hogy csúnyának látja magát, mert túl nagy az orra és túl kicsi a szeme. Bourdin azonban megnyugtatta:
„Ha nagy az orrod, legyen még nagyobb. Ha kicsi a szemed, legyen még kisebb.”
Anjelica ebből megértette, hogy jobban teszi, ha nem a szépségideálokhoz méri magát, és inkább azt mutatja meg, ami megkülönbözteti őt másoktól.
A színészi pályán is sokáig csetlett-botlott
Egy hosszú videóban mesélte, milyen nehezen indult a színészi pályája:
„Már kislányként is színésznő akartam lenni. Tudtam, mit csinál az apám, jártam forgatásokra, bámultam a színésznőket. 16 éves koromban forgattam egy filmet az apámmal (A Walk with Love and Death).
Akkoriban Londonban jártam iskolába, és Zeffirelli is megkeresett, hogy én játsszam Júlia szerepét a Rómeó és Júliában, de apám ekkor találta ki, hogy velem akar forgatni. Én viszont egyáltalán nem erre a filmre vágytam, hanem Zeffirellire, Júliára, és persze Rómára, ahol forgatták a filmet.
Nem akartam apámmal Ausztriában forgatni. Azt hiszem, megnyomorítottuk egymás életét” – mondta őszintén.
John Houston filmje nagyot bukott, ő pedig a lányát okolta a kudarcért. Anjelica így évekre elveszítette a hitét abban, hogy valaha is színésznő lehet belőle. Könnyebb volt modellként járni a világot, mint újra meg újra bizonyítani, hogy nem csak a családneve miatt áll a kamera előtt.
Apapótlékot keresett, de bántalmazót talált
Közben a magánélete is egyre bonyolultabbá vált. Négy évig bántalmazó kapcsolatban élt Bob Richardson divatfotóssal, amelyről memoárjaiban meglepő nyíltsággal írt. Mindössze 18 éves volt, amikor megismerte a jóval idősebb, 42 éves Richardsont. A férfi egyszerre volt a szerelme, a mentora és a menedzsere.
Richardson súlyos skizofréniával és bipoláris zavarral küzdött, amit dührohamok és napokig tartó sötét hallgatások kísértek.
Houston teljesen a kontrollja alá került, a férfi elszigetelte és érzelmileg terrorizálta őt. A könyv egyik legmegrázóbb fejezetében leírja, hogy a New York-i Chelsea Hotelben, miután Richardson napokig nem vett róla tudomást, kétségbeesésében megvágta a csuklóját egy borotvával, majd véresen rohant be a hálószobába, és azt kiabálta: „Ettől majd szeretsz?”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Apja végül közbelépett, és segített neki megszabadulni a kapcsolatból.
Aztán jött Jack Nicholson…
Kevés hollywoodi szerelem vált olyan legendássá, mint az övék. 1973-ban kezdődött, és tizenhét éven át tartott igazi „se veled, se nélküled” kapcsolatuk. Anjelica ezt mondta róla a fent már említett videós interjúban:
„Jack Nicholsonnal olyan volt, mintha egy kaméleonnal éltem volna, de megértettem, mert én is ugyanazon a pályán mozogtam, mint ő.”
Érdekes módon Houston memoárjaiban soha nem démonizálja Nicholsont. Nem mentegeti, de nem is akar bosszút állni rajta. Inkább megpróbálta megérteni, miért maradt mellette ilyen sokáig. Őszintén hitt abban, hogy Nicholson egyszer majd megváltozik, de a hűtlenségei végigkísérték kapcsolatukat. A végső pontot az jelentette, amikor Anjelica megtudta, hogy Nicholsonnak gyereke születik egy másik nőtől.
A Prizzik becsülete új utakat nyitott előtte
1985-ben elkészült A Prizzik becsülete című film. A rendező John Houston volt, a férfi főszereplő Jack Nicholson, Anjelica pedig Maerose Prizzit játszotta. Az alakításáért Oscar-díjat kapott.
Igen, az apja rendezte és a szerelme játszotta a másik főszerepet, mégis Anjelica kapott Oscart. Azt hiszem, ez szimbolikus pillanat volt pályáján.
Néhány évvel később pedig már Oscar-díjasként eljátszotta azt a szerepet, ami miatt popkulturális ikonná vált.
Morticia Addams lehetett volna puszta karikatúra
Anjelica Houston azonban egészen új dimenziót adott neki: eleganciával és méltósággal ruházta fel a szerepet. Morticia soha nem kért bocsánatot azért, aki. Nem akart megfelelni. Nem akart fiatalabbnak, kedvesebbnek vagy szerethetőbbnek látszani. Utólag szinte lehetetlen nem észrevenni, mennyi mindent beletett ebbe a szerepbe Anjelica a saját életéből.
Több elemző szerint is a gótikus feminizmus és a női autonómia példaképévé vált Morticiaként.
Ebben az izgalmas írásban kifejti a szerző, hogy Morticia nem áldozat, hanem egy rendkívül magabiztos, független nő, aki átírta a patriarchális családképet. Itt pedig arról írtak, hogyan vált a film a konzervatív nyárspolgári értékek tökéletes görbe tükrévé.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Aztán ismét új élet kezdődött
Robert Graham szobrászművész mellett végre olyan kapcsolatban élhetett, amelyben nem kellett versenyeznie senki figyelméért. Boldogságuk azonban sajnos csupán 16 évig tarthatott. Férje 2008-ban bekövetkezett halála után ismét a gyásszal kellett megküzdenie, de addigra már egészen más emberré vált.
Wes Anderson új szerepkört talált neki. Nem a végzet asszonyát látta benne és nem is az egykori hollywoodi szépséget, hanem azt a ritka színészt, akinek már a puszta jelenléte is történetet mesél. A Tenenbaum, a háziátok, az Édes vízi élet vagy az Utazás Darjeelingbe
anyafigurái mind olyan szerepek voltak, amelyeket nem igazán lehet eljátszani anélkül, hogy ne lennének mögötte azok a történetek, amelyeket Anjelica mind-mind végigélt.
A könyveiben sokat mesél híres emberekről, szerepel bennük Marlon Brando, Mick Jagger, de még Michael Jackson is, mégsem miattuk izgalmasak Houston emlékei, hanem azért, mert leírja azt a hosszú folyamatot, amelynek a végén megtalálta saját identitását. Sok öniróniával, humorosan mesél, és nem kendőzi el a fájdalmakat. A története elsősorban arról szól, milyen hosszú ideig tartott, mire sikerült levetnie magáról a ráaggatott szerepeket.
Túlélni a rákot is
A ma 75 éves Anjelica Houston nagyon büszke arra, hogy felépült a daganatos betegségéből.
Azt állítja, a rák megtanította az élet valódi élvezetére. Sokat kertészkedik a birtokán, és úgy érzi, akkor él igazán, amikor a rózsáiban gyönyörködhet.
Bár még nem vonult vissza, de egyre kevesebbet játszik. Legutóbb a BBC Towards Zero című Agatha Christie-adaptációjában szerepelt, és feltűnik a készülő The Christmas Witch Trial of La Befana című filmben is.
Kevés színésznek sikerül úgy megöregednie Hollywoodban, hogy közben nem saját fiatalságát próbálja újrajátszani. Houston nem harcolt az idő ellen, hanem beépítette a személyiségébe a saját korát. Talán ezért lett az idő múlásával egyre szerethetőbb. Annyi bizonyos, hogy megszenvedett a harmóniáért!
Boldog születésnapot, Anjelica Houston!
Kiemelt kép: Getty Images/Maya Dehlin