„Démoni sötétség áradt belőle” – Patricia Highsmith, A tehetséges Mr. Ripley űzött lelkű írója

–

A tehetséges Patricia Highsmith

Ha meg akarjuk érteni Tom Ripley karakterének komplexitását, nem árt megismerkedni a „szülőanyjával”. A tehetséges Mr. Ripley szerzője, az amerikai Patricia Highsmith állítása szerint minden karaktere közül leginkább Tom Ripley-vel tudott azonosulni. Ezért a regényírás folyamata is úgy ment, mint a karikacsapás, 1983-ban megjelent kézikönyvében, a Plotting and Writing Suspense Fiction-ben (amit talán „Thrillerek cselekményszövése és írása” címre fordíthatnánk) azt állította, olyan könnyű volt megírnia a Mr. Ripley-t, hogy gyakran az volt az érzése, a művet maga Tom írja, ő pedig csak legépeli. Highsmith olyannyira azonosult Tom Ripley-vel, hogy néha a saját személyes leveleit is így írta alá: Pat H., alias Ripley.

Kettejük élete között jó pár párhuzam fellelhető. 

Drótanyán nevelkedve

Patricia Highsmith Mary Patricia Plangman néven látta meg a napvilágot 1921. január 19-én. Nemkívánatos gyerek volt, a szülei tíz nappal azelőtt váltak el, hogy ő megszületett volna.

Az anyja elmesélte Patriciának, hogy amikor várandós volt vele, terpentint ivott annak érdekében, hogy elvetéljen. Anya és lánya bonyolult, sötét érzelmektől fűtött kapcsolatot ápolt egész közös életükben, viszonyuk bonyolultságát jól illusztrálja a kétsoros vers, amit Patricia 1940-ben írt: „I am married to my mother / I shall never wed another.” (Szabadfordításban: Anyám házastársa vagyok, nem leszek másé sohasem.) Érdekes, hogy Tom Ripley-ből korán elárvult figurát alkotott, és ő maga is fantáziált több fiktív írásában arról, hogy meggyilkolja az anyját.

Tizenkét éves korában az anyja egy évre a nagymamánál hagyta. Highsmith ezt élete legszomorúbb esztendejeként értékelte, úgy érezte, ellökte magától az anyja, ami a további kapcsolataira is kihatott.

„Sosem jutottam túl rajta. Úgyhogy olyan nők társaságát kerestem, akik hasonló módon fognak majd bántani.” 

Ellenséges, mizantróp, depressziós, sztáríró

Egész életében depresszióval küzdött. Kortársai az irodalmi sikerei ellenére ellenségesnek, mizantrópnak, nehéz természetűnek, sprődnek írták le. 1970 januárjában ezt írta a naplójába: „Cinikus vagyok, meglehetősen gazdag… magányos, depressziós, és totálisan pesszimista.” 

A szerelmi élete is meglehetősen bonyolult volt. Szexuálisan a nőkhöz vonzódott, a szeretőivel nem bánt túl jól, volt, aki öngyilkosságot kísérelt meg miatta. Szellemileg inkább a férfiak társaságát részesítette előnyben, ezért volt idő, amikor a belsővé tett homofóbia, az öngyűlölet miatt terápiával próbálta „rendbe tenni a szexuális orientációját”. Hogy az analízist finanszírozni tudja, állást vállalt egy áruházban. Itt látott meg egy szőke, nercbundát viselő nőt, aki aztán beindította a fantáziáját.

Nem sokkal később, 1952-ben Claire Morgan álnéven jelentette meg a The Price of Salt (A só ára) című regényét, egy leszbikus történetet, mely egy gazdag, férjezett nő, és egy fiatal lány szerelméről szól. A könyvet 2015-ben filmesítették meg Cate Blanchett és Rooney Mara főszereplésével Carol címen.

Csiga mint lélekállat

Bár Patricia ki nem állhatta a legtöbb embert, az állatokért rajongott, főleg a macskák foglaltak el speciális helyet a szívében… no meg a csigák, melyekből a suffolki kertjében 300 példányt tartott. Ezek jelentős részét (mintegy 100 darabot) egyszer egy fej saláta társaságában egy partira is magával cipelte a táskájában.

Naplójában (merthogy buzgó naplóíró volt, körülbelül 8000 oldalnyi írott szöveg maradt fenn utána) azt írta, a csigák megnyugtatják. „Lehetetlen megmondani, melyikük a hím és melyikük a nőstény, mivel a viselkedésük és a megjelenésük ugyanolyan.” Ő is így érzett magával kapcsolatban, ahogy fiatalon írta: ő „egy fiú leánytestben”. Depressziójához, lelki gyötrelmeihez, függőségéhez az is hozzájárulhatott, hogy nem találta a helyét egy előítéletes világban – a transzneműségről akkoriban még kevesebbet tudtak. 

Amikor Angliából Franciaországba költözött, mivel törvénybe ütközött, hogy magával vigye a csigákat, jó párat a melle közé rejtve csempészett át a határon.

A dementor-aurájú krimiszerző

Akárcsak Tom Ripley, Highsmith is bejutott a felsőbb körökbe irodalmi sikereinek köszönhetően, de nem érezte, nem érezhette otthon magát ebben a közegben. Az egyik londoni partin állítólag végig magányosan ült, és ivott, olyan ábrázattal, amiről később egy jelenlévő pszichiáter azt vallotta, ilyen arckifejezéssel mentális intézményen kívül még sohasem találkozott.

Anorexiás volt, vérszegénységben és Buerger-kórban szenvedett (ez utóbbi a végtagok kis és közepes ereinek gyulladásával és súlyos esetben elzáródásával járó ritka betegség, főként a dohányosokat érinti – Highsmith is dohányzott).

Mellette alkoholfüggő is volt. Azt mondják, reggeltől késő estig ivott, állítása szerint azért, mert ez segítette a tisztánlátásban. Kortársai szerint úgy itta a Martinit, mint más a vizet, a tömény italokat pedig keverte, hogy felerősítse a hatásukat. Ezzel együtt soha nem volt láthatóan részeg. Phillip Lloyd Powell tervező viszont így emlékezett rá:

„A sötétsége csak úgy áradt belőle. Fekete felhő vette körül. Ő maga volt a fekete felhő.”

Rasszista és antiszemita kirohanásai is voltak annak ellenére, hogy szerelmei között több zsidó nő is található. Az amerikai oktatási rendszer összeomlásáért a feketéket tette felelőssé, a holokausztot pedig semicaustnak nevezte, arra utalva, hogy a nácik csak félmunkát végeztek a haláltáborokban.

1963-ban hátrahagyta az Államokat, és Európába költözött, Svájcban halt meg tüdőrákban 1995-ben, 74 éves korában.

Tom és Dickey – Patricia és Kathryn

Ahogy az írónő és Tom Ripley között nem nehéz felfedezni a párhuzamokat, úgy a gazdag úrifiúnak, Dickie-nek is megvolt a valós ihletője. Patricia egy New York-i partin ismerkedett meg a 24 éves, gyönyörű, gazdag… és férjezett Kathryn Hamill Cohennel. Megismerkedésük után nem sokkal Highsmith Európába utazott, majd Rómából üzenetet küldött Kathrynnek az iránt érdeklődve, hogy az asszonynak nem lenne-e kedve csatlakozni hozzá.

Három hetet utazgattak együtt, Rómából Positanóba, majd Palermóba és Capriba is elmentek. Patricia naplójából azt is lehet tudni, hogy már az első héten szeretők lettek. Életrajzírója, Richard Bradford szerint Kathryn olyan volt Patricia számára, mint Dickie Tomnak: kapcsolatukban keveredett a szerelem, az irigység és a fantázia. Positano, ahol az idő java részét töltötték, lett A tehetséges Mr. Ripley képzeletbeli városának ihletője.

Egy dühös férfi a parton

Ezen kívül Highsmith egy jelenetet is megemlít, ami megihlette Tom karakterének kitalálásakor.

Miközben Positanóban nyaraltak, egyik reggel a szállodája erkélyén állva megpillantott egy magányos fiatalembert rövidnadrágban és szandálban, aki vállán egy átvetett törülközővel sétált a tengerparton, mégis valami nyugtalanító energia áradt belőle.

Patricia azon tűnődött, vajon összeveszett-e valakivel, és mi járt a fejében… nem sokkal később pedig megszületett Tom Ripley figurája, a magányos férfié, aki nagy ambíciókat dédelget, de soha nem képes sehová sem tartozni.   

A sok életű Mr. Paglino

Ezen kívül talán volt egy bűntény is, ami megmozgatta Highsmith fantáziáját, az esetről szóló újságcikket mindenesetre kivágta és a jegyzetfüzetébe dugta.

A New York Herald Tribune-ban megjelent írás egy Albert Paglino nevű fickóról szólt, aki egy ízben annyira összekapott a feleségével, hogy dúlva-fúlva távozott otthonról. Pár nappal később tűz ütött ki a külváros egyik faházikójában, mely egy halálos áldozatot is követelt – Albert Paglinóét, aki két órával korábban vette ki a helyet. Legalábbis így hitte mindenki, egészen addig, amíg a temetés után elő nem bukkant Albert, méghozzá sértetlenül. A hogyanokra és miértekre azt felelte, hogy két katona rabolta el, akik Texasba vitték magukkal, ott aztán megszabadultak tőle, ő pedig stoppal jutott vissza.

A gyanús történet hallatán a rendőrség persze nyomozásba kezdett – meg, gondolom, a kabinban lévő holttest is felvetett egy-két kérdést. Így kiderült, hogy Albertnek igenis érdekében állt eltűnnie, ugyanis rettentő elmaradásai voltak az előző felesége felé, akinek a válásuk óta nem fizette a kialkudott asszonytartást, mely így már 3600 dollárra rúgott. Az ominózus emberrablása előtt nem sokkal Albert Paglino két életbiztosítást is kötött 5000 dollár értékben. A rendőrök aztán egy vérfoltos takarót és egy üres benzineskannát is találtak az autójában, majd előkerült a kiégett faházból is pár személyes irat, mely alapján bizonyítást nyert: Paglino leitatta, majd hideg vérrel meggyilkolta a Willie Burchett nevezetű vasúti munkást, mielőtt rágyújtotta volna a kalyibát.  

A tárgyalás előtt egy hónappal aztán Albert Paglinónak megint nyoma veszett, ezúttal úgy tűnt, kocsijával a Mississippi folyóba esett.

Albertről ezúttal fél éven keresztül nem lehetett semmit tudni, egészen addig, amíg egy kisváros postáskisasszonyának meg nem akadt a szeme az FBI felhívásán, amin felismerte a keresett fickót: Frank Beck néven dolgozott a közeli szállodában. Amikor szembesítették Albertet a fotóval, elismerte ugyan, hogy ő látható rajta, de azt állította, korábbi életéből semmire nem emlékszik. Paglinót végül életfogytiglanra ítélték, ám a börtönből kiszabadulhatott, a gyászjelentése szerint ugyanis 77 éves korában hunyt el a Missouri állambeli Bridgetonban lévő DePaul kórházban. 

Párizs nem ereszt 

Egy 1903-ban megjelent regény, Henry James The Ambassadors című műve is hatással lehetett Highsmithre. A történet elején, akárcsak A tehetséges Mr. Ripley-ben, egy amerikai férfit arra kér fel a tehetős, középkorú menyasszonya, hogy utazzon Párizsba, kerítse elő a fiát, és beszélje rá: térjen haza, majd álljon a családi vállalkozás élére. A történet ezek után kissé kisgömböcösen alakul, a francia fővárosba érkező Strether maga is beleszeret környezetbe, és egy bizonyos Madame de Vionnet-ba is, és már magának sem akaródzik olyan nagyon a hazatérés. 

A Ripliád

Talán a Tom Ripley és írója közti hasonlóság is az oka, hogy Highsmith további folytatásokat is írt A tehetséges Mr. Ripley-nek, összesen négyet, így huszonkét regényéből ötnek a sorozatgyilkos, nagyratörő, csaló, ám valahol mégis szerethető Tom Ripley a főszereplője – akit maga az író is igyekszik felmenteni, amikor azt mondja: persze, Tom gyilkolt… de mindig csak akkor, amikor úgy tűnt, nincs más választási lehetősége. 

A Ripley Under Ground című folytatás hat évvel később veszi fel a fonalat, mint ahol Tomot Olaszországban hagytuk: ezúttal már Franciaországban él, gazdagságban és boldog házasságban, miközben festményhamisítással keresi a kenyerét – nem is rosszul. Egészen addig, amíg a művész, akinek a képeit olyan nagy sikerrel utánozzák, népszerű nem lesz, így Ripley kénytelen Londonba utazni, majd az események fordulatai során ismét gyilkolni kényszerül. Akárcsak a ’74-es megjelenésű Ripley játékában (Ripley's Game), ahol a maffiával gyűlik meg a baja. A ’80-as publikálású The Boy Who Followed Ripley című műben Ripley egy hozzá hasonló karakterű fiúval ismerkedik meg, aki egy gyilkosság után keresi fel Tomot, az utolsó regényben (Ripley Under Water) pedig Tomot korábbi gyilkosságaival zsarolják.

Patricia Highsmith életét és lelkét jó pár sötét démon terhelte… kérdés, vajon ugyanilyen művek kerültek volna-e ki a keze alól, ha szerető családi fészekben, gondos szülők mellett cseperedik fel?

Források: NYTimes, LATimes, MentalFloss, WickedHistory, Newstatesman, Lambdaliteraryreview, Crimereads

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Horst Tappe / Contributor

Fiala Borcsa