Szabó Anna Eszter: Az apa nem bébiszitter. Nem anyának segít.

–

„Kedvenceim”: az óriáscsecsemők

A minap a férjemmel a kánikulai forróságtól kitikkadva beszabadultunk egy klimatizált plázába, és beültünk egy helyre vacsorázni. Miközben vártunk az ételeinkre, a szomszéd asztalnál (számunkra) egészen hajmeresztő jelenetre lettünk figyelmesek.

Egy négyfős család teljes fogyasztását hozta ki éppen két csurig rakott tálcán egyensúlyozva, na ki? Na ki? Az amúgy kétajtós szekrény apa? Vagy a két szép szál kamaszfiú? Még mit nem! Ez bizony ennél a famíliánál – úgy tűnik – az anya feladata. És nem, a fiúk még csak annyira se voltak elfoglaltak, hogy közben a telefonjaikat nyomkodták volna. Szépen, rezzenéstelen, már-már unott arccal nézték végig, ahogy az anya artistákat megszégyenítő bravúrral épségben leszállította mindenki ételét, italát. Meg se köszönték, szó nélkül ráraboltak a saját kajájukra, és már ettek is. Nyilván az anya ült le utoljára. Azt hittem, odamegyek, és rájuk borítom a nyomorult pizzájukat. 

Mi a férjemmel nem bírtunk magunkkal, és azért kicsit emeltebb hangon szörnyülködtünk a jeleneten. Innentől kezdve egy darabig megvolt a témánk. Mert azért ez az egyperces etűd nem pusztán annyiról szólt, hogy ezek a lusta disznók hagyják kiszolgálni magukat, és jaj, de szegény a nő.

Amiatt sem fekete-fehér a szitu, mert az anya például nem pufogott, nem fújtatott, még csak nem is grimaszolt. Látszólag neki ez a világ legtermészetesebb dolga, egyedül kínlódni. Sőt, továbbmegyek, mintha mosolyt is láttam volna az arcán. A fiúk bezzeg a legnagyobb közönnyel viszonyultak az egészhez, ők egyedül a kaját fixírozták.

Elképzeltem, mi vár majd ezeknek a kamaszfiúknak a jövendőbeli párjaira. Nem nehéz, mert sok ilyet láttam már. 

Azt a típusú férfit, aki felnőttként is csak úgy bír létezni, ha kiszolgálják, én csak óriáscsecsemőnek szoktam hívni. Ő az, akit az anyja is mindig körülugrált, akinek az apját is folyton kiszolgálták. Óriáscsecsemő, aki nem érti, miben fárad el a nap végén a nő, aki egyedül tolta le a napot a gyerek(ek)kel, háztartással (és akkor még munkáról szó sem esett). Azért nem érti, mert lövése sincs az egészről.

Ő az, aki úgy fogja fel, hogy anyának segít, ha néha valamennyit foglalkozik a saját gyerekével. Ha anya mondjuk dolgozni vagy netán szórakozni megy, akkor is ötpercenként rezeg a telefonja, mert nincs meg a cumisüveg, vagy mert lehetetlen kinyitni a babakocsit, kész, vége, ennyi, elromlott (spoiler: nem romlott el), vagy a legrosszabb, amikor csak „megnézik, hogy van anya”. Én ezt a bevett szokást amúgy rendesen büntetném, hiszen mi se telefonálunk be az irodába, és a félórás trónolás alatt sem nyitunk be a klotyóba, mondván, hogy megnézzük, hogy van apa. Apa dolgozik vagy épp kikapcsolódik, tehát békén hagyjuk. Ez nem agysebészet szerintem.

Pedig az, hogy megnézik anyát, vagy nem értik, miben fárad el, még csak a jéghegy csúcsa. Mert ahogy a Reggeliben F. Takács István pszichológus is mondja, a férfi megítélése leginkább státusz- és teljesítmény-alapú. Sajnos abszolút kognitív disszonancia övezi azt, hogy mondjuk apaként otthon marad, vagy sok időt tölt a gyerekével, részt vesz a háztartásban – hiszen megfelel-e ez a társadalomban kialakult, „erős férfi” képének. A szakértő arról is beszélt, hogy a normák szinte lehetetlen helyzetbe, sőt, adott esetben akár depresszióba sodorják azokat a férfiakat, akik szeretnék biztonságban eltartani a családjukat, de közben gondoskodó apaként is résztvennének a hétköznapokban. Bármennyire is látszik némi változás, bármennyire is biztató az a tendencia, hogy a fiatal apák már sokkal jobban involválódnak a családi életbe, itthon még mindig túl erős a hatása annak a berendezkedésnek, amiben minden a nő vállára terhelődik.

Az apák is (legyenek) teljes értékű szülők

Szakadt már meg a szívem, és forrt már fel az agyvizem anyukacsoportos diskurzusokon, ahol azt taglalták sorra a nők, hogy mennyire magukra vannak hagyva minden teendővel. Sokan írták, hogy a párjuk nem is hajlandó egyedül lenni a gyerekkel, mondván, hogy úgysem menne nekik. Vannak, akik hétvégén annyit megtesznek, hogy elviszik a gyereket a játszóra, hogy anya kapjon egy kis énidőt nyugodt főzés formájában, hiszen az ebéd se főzi meg saját magát.

Vagy mondjuk lenyomnak egy apa-fia napot, elmennek a parkba, az autómosóba, a Mekiben ebédelnek, otthon néznek valami mesét, kicsit legóznak, vacsorára rendelnek valamit, aztán együtt elalszanak a káosz közepén. Másnap meg büszkén kihúzzák magukat, hogy milyen jól bírták, bárcsak ők is otthon lehetnének mindig, mint az anyák.

Persze vannak pozitív példák is, és szerencsére egyre több olyat látni, hogy az apák (nagyjából) egyenlő arányban veszik ki a részüket az otthoni dolgokból.

Addig viszont

aligha várható drasztikus változás, amíg társadalmilag is az az általánosan elfogadott norma, hogy az apák alkalmatlanok arra, amire az anyák. (Ezt tökéletesen példázza, hogy ha egy anya házon kívül van, mindig megkérdezi valaki, hogy na és ki vigyáz a gyerekre, míg az apákat érdekes módon soha senki sem kérdezi erről.)

Nyilván a férfiaknak kisebb gyakorlatuk van a háztartás vezetésében és az anyasággal törvényszerűen együtt járó multitaskingban, de pontosan tudjuk, hogy mi is a gyakorlatban edződtünk bele a „szakmába”.

Nálunk például alapból 50–50 arányban oszlanak meg a teendők, hiszen mindketten dolgozunk. Tehát ha nekem van dolgom, mindent a férjem visz. És fordítva. Ha nekem van hajtósabb időszakom, akkor ő vállal itthon többet, ha pedig neki, akkor én. Aztán vannak a mumus feladatok, amik organikusan lettek szétosztva köztünk. Én a ruhákkal iszonyú trehány vagyok, szóval a mosás-teregetés témában a férjem viszi a boltot, de cserébe az iskolai levelezéseket és chatgroupokat nem kell bújnia, megteszem én, és a számlákat, befizetéseket is én intézem. A rendszer nem tökéletes, de legalább egyikünk sem érzi alacsonyabb rendű „állampolgárnak” magát a saját otthonában.

Közös teherviselés, több empátia, boldogabb család

Őszintén hiszek abban, hogy ha nálunk is be lenne vezetve a kötelező (és anyára nem átruházható) apaszabi, akkor az egész társadalom boldogabb lehetne.

Egyrészt az apák többé nem éreznék magukat kívülállónak, megszűnne a frusztráció, hogy ők ehhez kevesek, és hogy basszus, miért házsártos az asszony a nap végén. (Utóbbi nem lenne kérdés többé, mert pontosan tudnák, hogy igenis durván ki lehet faszulni a nap végére.) Közössé válna az élmény, a jó és a rossz tapasztalatok megosztása, többé nem magányosodnának el a szülők a szerepeikben olyan nagyon.

Bár időnként szárnyra kap egy virális poszt arról, hogy Norvégiában drasztikusan csökkent a válások száma a kötelező apaszabi bevezetése óta, erre viszont sajnos hiteles megerősítő forrást nem találtam.

Igaz, vannak arra vonatkozó kutatások, hogy kedvezően hathat a párkapcsolatokra, ha az apák is megtapasztalják, milyen otthon maradni, azt azért korai lenne kijelenteni, hogy ez minden kapcsolati válságot kiküszöbölne.

Mindenesetre érdemes lenne eljátszani a gondolattal, hogy talán nem tolnák ki a végtelenségig a gyermekvállalási korhatárt a nők, ha nem éreznék azt, hogy minden súly az ő vállukat terheli.

Hiszen ha nem is tudják, de minimum érzik, hogy vagy anyaként, vagy dolgozó nőként mindenképpen ítélkezés és kudarc vár rájuk, hiszen jelen állás szerint kizárt, hogy mindenben jól tudjanak teljesíteni.

Sokan eleve úgy vágnak bele a családalapításba, hogy igazán nem is tudják, mi vár rájuk, a vakfoltokat pedig a szokások meg a társadalmi normák töltögetik ki, amikről a gyakorlatban kiderül, hogy már egyáltalán nem érvényesek, sőt, akár károsak is.

Ezért is lehet az, hogy sokszor még a nők szemöldöke is felhúzódik az elképzelésre, hogy esetleg apa maradjon otthon pár hétre, hónapra, és ne ők. Hát hiszen milyen anya az olyan, aki nem marad otthon? Mit fognak gondolni róluk?! Mégis milyen partner az, aki otthon hagyja a férfit egy kisbabával?

Segítek. Először is: nyugi. Másodszor pedig: ha nem akarod, hogy bárkinek véleménye legyen arról, ahogy döntesz és cselekszel, akkor jobb, ha föld alatti bunkerbe költözöl, vagy a legjobb, ha meg sem születsz, mert garantálom, hogy ítélkeznivaló mindenkin volt, van és lesz. A gyereknevelést minimum egy ponton el fogod baszni így is, úgy is, a legjobb szándékod és minden belerakott erőfeszítésed ellenére is.

Egyetlen dolgot garantálhatok, hogy nincs garancia semmire. Úgyhogy ennyi erővel akár új és szokatlan irányok felé is elindulhatunk.

2026-ban már igazán tudhatnánk, hogy amiről egykor még mindenki azt gondolta, úgy van jól, az ma már egyáltalán nem biztos, hogy rendben van. Változik a világ, és vele együtt a női és az anyai szerepek is. Akkor pont a férfi- és apai szerepek lennének ezek alól kivételek? Szerintem nem, legalábbis szeretném azt hinni, hogy folyamatosan változhatunk, méghozzá jobb irányba. Ne ítéljünk el senkit sem azért, mert otthon marad a gyerekével, vagy mert visszamegy dolgozni, legyen az illető az anya vagy az apa. A lényeg úgyis csak az, hogy a gyerek szeretetben és harmóniában nőjön fel, nem?