„Anyám nem merte kimutatni, hogy engem is szeret” – Csilla története

–

„Jól is élhettünk volna – meséli a gyerekkoráról. – Apám repülőgép-pilóta volt a Malévnál, előtte pedig mezőgazdasági gépeket vezetett, így ismerkedett meg édesanyámmal, aki pedig agrármérnök.” Egy évvel a megismerkedésük után összeházasodtak, rá egy esztendővel megszületett a nővére, két évvel később pedig Csilla. „Mire idáig eljutottunk, apám alkoholizmusa annyira elhatalmasodott, hogy teljesen tönkretette a gyerekkorunkat.” Pénzük sose volt, a férfi rendszeresen verte a gyerekeit és a feleségét. 

Az anyai nagyszülei vidéken éltek, sokszor nyaralt náluk, ám azok az időszakok csupán átmeneti szünetet jelentettek az otthoni körülmények alól. „Nagyszüleim régi vágású parasztemberek voltak, nem szóltak bele a vejük viselt dolgaiba.”

Hogy az apja miért ivott? Csilla azt meséli, az apai nagyanyja „defektes” volt, a fiát már kicsi korában hozzászoktatta az alkoholos édességekhez. „A nagymamám nem akart gyereket, egyáltalán. Rettentő szegény családba született, kilencen voltak testvérek, és az ő apja is egy bántalmazó volt.

Minden áldott nap, amikor hazament a munkából, a borotvaszíjjal végigverte az összes gyerekét azzal a felkiáltással, hogy biztos rosszak voltak, ha meg még nem, akkor később fognak rosszat csinálni. Így aztán hitelbe mindenki megkapta a magáét.

A testvéreivel sem volt jó viszonya, így tizenhét évesen tulajdonképpen belemenekült egy házasságba. Egy műbútorasztaloshoz ment hozzá, aki a háborúban fogságba esett, és az ott szerzett betegségébe belehalt, ’46-ban.”

Csilla édesanyjának hat testvére volt, parasztcsaládba született, szakérettségivel ment Moszkvába egyetemre, ott szerezte a diplomáját. „Ezzel szemben faterom meg a négy elemijével volt pilóta, amihez már akkor is kellett volna felsőfokú végzettség. Ezen kívül volt még egy pártfősikolás papírja” – meséli. A nagymamája és az apja úgy gondolták, a családban bőven elég egy gyerek is, ezért Csillával és a testvéreivel sem bántak túl jól. „A nővéremet elméletileg szerették, de ahogy bántak vele, az nem erre utal. Engem vagy semmibe vettek, vagy bántottak. Anyám meg, szerencsétlen, teljesen a hatásuk alatt volt, és nem merte vagy nem tudta kimutatni, hogy engem is szeret.” Csilla ötéves volt, amikor megszületett az öccse, ám a kisfiú három és fél éves korában egy csípőficamműtét közben az életét vesztette. Csilla állítja, mindkét testvére olyan betegségben hunyt el, ami némi odafigyeléssel elkerülhető lett volna.

„Valamennyire örökölhettem apám elmebaját, mert gyerekkoromban elég sokat verekedtem, az általános iskolában deviánsnak is nyilvánítottak emiatt.” Arra viszont hamar rájött, hogy abból akár előnye is származhat, ha a benne dúló feszültséget, ezt a hatalmas dühöt és gyűlöletet át tudja fordítani védelmező magatartásba.

„Ha azt verem meg, aki bánott egy másik gyereket, akkor a többiek nem utálnak annyira.”

A tanulmányi eredményeit nemcsak a tanárai róla kialakult rossz véleménye, de az is befolyásolta, hogy valószínűleg már hatéves korától szemüvegre lett volna szüksége, de azt a szüleitől csak 14 éves korában sikerült kiharcolnia. Az általános iskola végén az osztályfőnöke közölte, hogy semmiből nem fogják megbuktatni annak ellenére, hogy még énekből és rajzból is bukásra állt, mert nem akarják, hogy még egy évet oda járjon. Ezután egy gyors- és gépíróiskolába iratkozott be. Itt végre jól érezte magát, szerette a tanárait is, akik partnerként, és nem ellenségként kezelték a diákokat. Majd 16 évesen dolgozni kezdett, mellette pedig beiratkozott a dolgozók gimnáziumába. „A négyosztályos iskolát sikerült hat év alatt elvégeznem, mert hatszor buktam meg matekból.” Az érettségi vizsgáján már mindenórás terhes volt, úgyhogy a matektanára felváltva súgott neki a matek–fizika szakos vizsgaelnökkel. „A kettejük produkciójára kaptam egy hármast. A mai napig nem tudok összeadni, kivonni. Valószínűleg diszkalkuliás vagyok, csak ez abban az időben nem derült ki.”

Nem sokkal később megszületett a lánya, akivel gyakorlatilag magára maradt. Időközben Csilla szülei mindketten meghaltak, az apját az ital, az anyját a rák vitte el 49 éves korábban – a betegség kialakulásáért Csilla a sorozatos abúzust hibáztatja, amit évtizedeken át kénytelen volt elszenvedni a férjétől.

Csilla a lánya édesapjával nem kötött házasságot, közös döntésük volt, hogy nem élnek együtt, a gyerekükről viszont gondoskodott a férfi, fizette a tartásdíjat, ajándékokat vett neki, és rendszeresen látogatta, nyaralni vitte.

„Abban mindig meg tudtunk egyezni, hogy mi a gyerek érdeke.”

Az alapvetően sem túl rózsás helyzetét az is nehezítette, hogy kislánya súlyos anémiával (azaz vérszegénységgel) született, nagyon alacsony volt a vörösvértestszáma. Még csak kétéves múlt, amikor közölte velük a gyerekorvos: ha kétmillió alá megy a szám, akkor az már leukémiának tekinthető, ami a nyolcvanas években végzetes kimenetelű is lehetett. Csilla minden tőle telhetőt megtett a gyógyulás érdekében. „Adtam neki az előírt gyógyszereket, etettem vele céklát, májat, spenótot, de nem használt. Ezek után a magam szakállára elkezdtem neki vörösbort adni, reggel, este egy-egy teáskanálnyit. Négy hónap múlva, amikor mentünk vérvételre, hárommillió felett volt a vörösvértest száma. A szellemi képességeinek sem ártott meg a kezelés, azóta több diplomája is van.”

A betegeskedő gyerekkel járó gondok azonban kihatottak a mindennapjaira, a munkahelyei általában nem tolerálták, hogy sokat kell távol lennie, ezért rendre kirúgták. A 90-es években, a rendszerváltás után még nehezebben talált munkát. „Nehéz időszak volt. Voltak ugyan fekete munkáim, de nagyon rosszul éltem.” Így aztán, amikor ’91-ben a lánya édesapja kiment az Egyesült Államokba dolgozni, és felajánlotta, a gyereket magával viszi, Csilla a lánya érdekében úgy döntött, hadd menjen. 1998-ig, amíg vissza nem jöttek, nyaranta találkoztak ugyan, de többnyire telefonon, vagy leveleken keresztül tartották a kapcsolatot.

Csilla élete idehaza változatlanul nehéz volt, ezért volt időszak, amikor nem is nagyon akaródzott levelet írnia, vagy telefonálni a lányának – nem szerette volna őt a panaszaival terhelni.

„Ettől aztán ő nagyon megsértődött.” 

Mire a lánya hazaköltözött, addigra Csilla nagyon sok adósságot halmozott fel, de még valamennyire tudta tartani magát. 2002-re azonban már a kilakoltatás veszélye fenyegette. A megoldás az lett, hogy a lánya vett fel hitelt, amivel kifizette Csilla adósságait, aki ennek fejében átengedte neki és az újdonsült férjének, illetve a kislányuknak az önkormányzati lakását, ő pedig egy vidéki lovardába költözött, ahol fizetést nem kapott a munkájáért, csupán szállást és ellátást. Egy évre rá azonban a lovarda tulajdonosa kirúgta.

Csilla visszament Budapestre, egyenesen a lányához, ahol a veje közölte: náluk ő nemkívánatos személy, még látogatóba se jöjjön soha.

Kényszerűségből hát egy volt munkatársához fordult, aki egy bérelt szoba-konyhában élt négyesben a feleségével, lányával és az édesanyjával – ők fogadták be Csillát ötödiknek. Két hétig élt náluk, ezalatt „felderítette az ellátórendszert”, majd behurcolkodott egy éjjeli menedékhelyre, azaz, ahogy csúfolják, egy „fapadra”. A lánya is értesült arról, hogy hajléktalanságba került, erről Csilla azt meséli, ebben az időszakban emiatt meg is romlott a viszonyuk. Szerinte azért, mert a veje ellene hangolta.

Hogy legyen egy kis plusz pénze, Fedél Nélkül újságot is megpróbált árusítani, ám nem sok sikerrel. „Észre sem vettek. Két hét alatt egyetlen darabot adtam el. De én eladni sose tudtam. Volt olyan, még a nyolcvanas évek vége felé, hogy készítettem 200 darab pici filc-Mikulás-figurát. Kiálltam vele az Örs vezér téri aluljáróba, de egy darabot nem tudtam eladni. Akkor jött az akkori élettársam, és húsz perc alatt eladta az egészet.”

Nem sokkal később munkát is talált, egy óvodában helyezkedett el takarítónőként. Az óvodavezető elől titkolta a helyzetét.

„Egy év után árultam el, hogy hajléktalan vagyok, akkor azt felelte, jól tettem, hogy nem mondtam meg, mert akkor nem alkalmazott volna. De most, hogy már ismer, módosította a hajléktalanokról kialakított véleményét.”

Az éjjeli menedékhelyről később átmeneti szállóra került. Itt hallott a Fedél Nélkül rendszeres havi pályázatáról, úgyhogy elkezdett nekik prózát, verseket írni, részben, hogy legyen egy kis mellékes keresete is. Mellette egy iparművésznek hímzéseket, horgolásokat, varrásokat is készített, de a lakótársainak is megvarrt ezt-azt időnként, pár száz forintért cserébe. 

„Volt egy időszak, amikor a képeimet árusítottam. A lakótársaim közt voltak, akik rendszeresen guberáltak, őket kértem, ha találnak beszáradt körömlakkot, hozzák el nekem. Azokból aztán ilyen kis képeket festettem, amiket eladtam – meséli a festményeit mutogatva, én meg egyre azon tűnődöm, vajon miért is akarták őt annak idején megbuktatni rajzból. Illetve: hogy milyen sok olyan képe van, ami egy anyát ábrázol a gyermekével. – Sok anyás képet mázgáltam” – ismeri be ő is.

A lánya öt év után vált el a férjétől. „A lányom apja pedig jutalmul megvásárolta neki ezt a lakást, ahol most is lakunk. Vett volna neki korábban is, és akkor én visszaköltözhettem volna az ő lakásukba, de úgy volt vele, hogy az a pali, a volt férje, nem kap lakást tőle.” Azóta Csilla „szívességi lakáshasználó” a lánya otthonában. Az ideje java részében jó pár helyen dolgozik, önkénteskedik, és továbbra is varr, ír és fest. 15 évig a Menhely Alapítvány Vajdahunyad utcai csomagmegőrzőjében volt szociális asszisztens, innen tavaly áprilisban ment nyugdíjba.

Az élete során egyetlenegy olyan embert ismert, akivel el tudta volna képzelni a közös életet, de végül csak rövid ideig lehettek kapcsolatban, az illető ugyanis egy balesetben elhunyt. „Hozzá foghatót nem lehet találni. Nincs is.”

És hogy kislány korában Csilla mi szeretett volna lenni?

„Mivel állandóan azzal traktált az osztályfőnököm, hogy vagy utcaseprő leszek, vagy börtöntöltelék, nem voltak nagy ambícióim. Nem gondolkoztam azon, hogy mi legyek.”

Úgyhogy most egyszerre sok mindent csinál, főleg olyanok dolgokat, amik a közösségről szólnak. A Népszínház utcában egy olyan program szervezésében vesz részt, amelynek kiemelt célja a környéken lakók közösséggé formálása különféle elfoglaltságokon keresztül. Ezen kívül nyári tábort tervez gyerekeknek, ahol meseírással, bábkészítéssel, és egy bábelőadás megrendezésével foglalkoznak, mellette kiállítást is összeraknak a Fedél Nélkül alkotóinak munkáiból. 

Az Első Kézből a Hajléktalanságból programmal az iskolákat járják, ahol sok pozitív visszajelzést kap: volt olyan iskola, ahol a gyerekek meghívták az egész csapatot vacsorázni. Illetve a pécsi Tandem Színházzal is jár érzékenyítő előadásokat tartani. Önálló projektjei is vannak, jelenleg a Hamupipőke életútját szimbolizáló ruhákat varr, Barbie-méretben. „Hamupipőke sorsa nagyon foglalkoztat. Folytatnám az életútját, hogyan boldogul hercegnéként. Egy darabig remekül él, de aztán jönnek a gyerekek, a férje elherdálja a vagyonát, így újra szegény sorba jut, majd megözvegyül, vállalkozásba kezd és talpra áll. Varrónő lesz vagy kalapos.”

Fotók: Chripkó Lili / WMN

Fiala Borcsa