Ijesztően kihalt az autópálya. Mintha csak nekem lenne dolgom, szinte egyedül szelem a kilométereket már egy ideje. Ahogy minden második hétvégén. Utazom. Haza. Anyához. Nem holmi elvárás miatt, pusztán azért, mert nem tudom, meddig tehetem még meg. És egyelőre nincs jobb ötletem, szavam arra, hogy miképpen köszönhetném meg neki az életemet. 

Tudom, mondhatnám: „Anya, hálás vagyok, amiért felneveltél, és vigyáztál rám!” 

De ez olyan semmitmondó. Üres frázis csupán. Nincs benne semmi különleges. Semmi egyedi és meghatározó. Anyám nem ezt érdemli.

Amikor hazaérek, ugyanúgy fogad, mint általában. Kendő a fején. Szégyelli, hogy már sosem nő ki a haja. 

Kendő a vállán. Mert oda meg kinőtt a tumor. Még szép. Csak hogy mindig szem előtt legyen, hogy még véletlenül se felejtsük el soha: az élet milyen ragyogóan picsán rúgott minket. Ez a szörny mostanra már nagyobb, mint egy teniszlabda. Rücskös, gennyedzik, büdös, jelenléte iszonyú fájdalmakkal jár. Hiába minden fájdalomcsillapító, mit sem ér. Idegtépő állapot. 

 

Anyámnak még ebben a helyzetben is birkatürelme van. Szó nélkül tűr. Csendben van. Ahogy egész életében mindig. És mosolyog. Felfoghatatlan, hogy képes még mindig mosolyogni. De most már tudom, hogy ez bizony gyilkos mosoly. Csak kifelé láttatja a békét, belülről felemészti azt, aki így álcázza magát. 

Ma valami megváltozott. Ma anya nem tűr csendben. Ma ebédnél elszakad a cérna. Jobb kézzel már nem tud enni, ezért a bal kezével próbálkozik. Remegve. Döcögősen megy neki. Lopott pillantásokkal figyelem. Mit tegyek? Segítsek neki? Vagy azzal csak még jobban megszégyeníteném? Hogy a csudába vehetném át a terheit? Megtenném, ha lenne rá eszközöm. De nincs rá mód. Miközben épp azon gondolkozom, hogy milyen elképesztő erő van benne, hogy még ilyenkor sem adja fel, ő egyszer csak dühében hozzávágja a kanalat a tányérhoz, majd feláll, és hagyja inkább a francba az ebédet. Szerintem egyébként sem volt éhes.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Vészjóslón visszhangzik a fülemben a csörömpölés.

Utánamegyek a nappaliba. Ott ül a fotelban. Már csak árnyéka önmagának.

Felemésztette a rák, mostanra szinte már a mosolyát is, már a szeme sem csillog úgy, mint hajdanán.

Hogy is csilloghatna? Persze hogy nem csillog. Mellé heveredem, átölelem, ő pedig így szól: „Kislányom, leborotválnád a lábamat?” Ennyi. Nem panaszkodni kezd, nem jajveszékel, nem a sorsot kezdi el átkozni, és hibáztatni mindent és mindenkit. Továbbra sem értem, honnan van benne ennyi erő. Még szép, hogy leborotválom a lábát. A lavórba langyos vizet engedek, betámogatom a fürdőszobába, leültetem egy kisszékre, és óvatosan hozzálátok. Csont és bőr. A szó legszorosabb értelmében. Ahhoz, hogy ne vágjam meg, szét kell húzni a ráncos bőrt lábán – nem akarok még én is fájdalmat okozni neki.

Így telik el ez a pár perc. Behunyja szemét, én pedig mindennél óvatosan végzem, amire kért. Csend van. Nem szól egy szót sem, és én sem. De mindketten érezzük, még ha akkor éppen nem is értjük, hogy ez egy igazán meghatározó pillanat. Anya megszólalt a maga módján.

Hogy mi van azóta? Csend. Tíz éve már. Fülsiketítő csend. Mostanában egyre többször jut eszembe az a nap, amikor leborotváltam a lábát. Mi értelme volt ennek? Hisz ott állt a halál kapujában, nem lett volna tök mindegy, ha történetesen éppen szőrös lábbal lép át azon a bizonyos kapun? 

Az az igazság, hogy anyám nő volt. Finom. Elegáns. Ápolt. Olyan akart lenni a halála napján is, mint mindig.

Mert egy igazi nő ilyen, nem csak az elején, nem csupán menet közben, a végén is. Fájdalmas tanítás ez, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Aminek a jelentőségével és jelentésével egyszer muszáj mindenkinek szembenéznie. Nekem is. 

  

Segítesz, anya? Tíz éve már, hogy örökre elmentél. Tíz éve próbálom megérteni az élet furcsa kettősségét. Egyrészt minden idegszálammal azon vagyok, hogy még csak véletlenül se kövessem el azokat a hibákat, amelyeket te elkövettél. Ugyanakkor szeretnék is rád hasonlítani, szeretnék olyan erős lenni, olyan nőies, olyan sebezhető (igen, az is), mint amilyen te voltál. Te, akinek soha nem volt egy rossz szava senkire, aki olyan mélységesen elfogadó voltál, hogy kívülről nézni szinte már fájt.

Nem tudom… az is lehet, hogy ebbe a görcsös nagy elfogadásba haltál bele, hogy mégiscsak túl jó voltál – mindenkihez, éppen csak magadhoz nem. Aztán eszembe jut, ahogy a ráncos bőrödről próbálom leborotválni a talán már nem is létező szőrszálaidat, és arra gondolok, hogy basszus: te mégiscsak hű volt voltál önmagadhoz. Hogy te mégiscsak szeretted magadat. Így volt, anya? Hogy kell a te életedet jól érteni? Tudod, mit, csak maradj csendben, és mutasd. Figyelek rád.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/FatCamera

WMN szerkesztőség