Kapcsolat van az élet kezdete és egésze között – így lehet a szülés terápia
Valamiért a szülésre előzetesen sokkal nagyobb hangsúlyt helyezünk, mint arra, ami az utána levő tizennyolc évben követi majd… A gondolat, hogy nagy valószínűséggel az életünk legnagyobb testi (és lelki) próbatétele következik, mindent visz. A fájdalomtól való félelmünk gyakran eláraszt minket. Közben egyvalamit felejtünk csak el: hogy a szülés az egyetlen fizikai fájdalom az életben, ami nem bajt jelez, hanem értünk és azért történik, hogy valaki új világra jöhessen. Pont, mint a terápiás fejlődésben. Rácmolnár Lili pszichológus gondolatai.
–
Az egzisztenciális pszichológia irányzata az életünk valódi, nagyon közös kérdéseit járja körül. Van benne egy elmélet, amely szerint a legnagyobb lehetőség arra, hogy önmagunkra leljünk, az úgynevezett határhelyzetekben rejlik. Minden olyan szituáció, ami kiragad minket a megszokott életből, és vele együtt azokból a sémákból, amelyek alapján működ(t)ünk, lehet határhelyzet. Ilyenkor próbára tétetik mindaz, amit addig a világról és benne önmagunkról hittünk.
Valami, ami mi voltunk, örökre elmúlik, közben lehetőséget kapunk egy merőben új élet(szemlélet) kialakítására. Bizonyos értelemben a szülés is határhelyzet.
A szülés mindent előhoz, függetlenül attól, hogy hüvelyi vagy hasi – a császár esetében ugyanis sokszor nem a baba érkezése előtt, hanem a műtét után kerülünk szembe a határkérdésekkel. Összesűrítve térben és időben, megkerülhetetlenül löki elénk a testünkkel és a fájdalommal való kapcsolatunkat, az addigi megküzdési startégiáinkat, az egyedülléthez való viszonyulásunkat, és tudat alatt a saját születésünket is. Ezek mind olyan témák, amelyek emberi létezésünk, egzisztenciánk terápiái tudnak lenni.
A szülés fáj, ez nem kérdés. De fontos tudni, hogy a fájdalomérzékelésünknek az objektív faktor mellett van egy nagyon erős szubjektív megélése is; azt, hogy valami mennyire fáj, nagyban befolyásolja az, ahogyan gondolunk rá.
A fájdalomcsillapítás tudománya új perspektívát tárt elénk: a B opcióét. De abban a pillanatban, hogy tudjuk, van másik lehetőség, vajon nem engedjük el rögtön az elsőt?
Érdekes gondolat, hogy huszonöt-harminc évvel ezelőtt (és az azt megelőző több százezer évben) vajon nehezebb, vagy könnyebb volt-e úgy szülni, hogy a fájdalomcsillapításra nem volt lehetőség – a fejünkben sem? Vajon miért a fájdalmat csillapítjuk, és nem az azt körülvevő szorongást?
A fájdalommal való megküzdés elsőre félelmetesnek hangzik, valójában azonban óriási növekedési lehetőséget rejt magában.
A megküzdési stratégiáink általában tanultak: családi mintákból hozzuk őket tudatosan és tudat alatt, ezt színezi át az aktuális társadalmi hozzáállás, amiben élünk. Modern korunkban e téren is sokkal jobban a rövid távra és a kisebb ellenállásra, a kényelmesebb és könnyebb opciókra támaszkodunk. Minek küzdjünk, ha nem kell? Szeretjük az okos félmegoldásokat.
Hát a szülésben nem létezik félmegoldás – ahogy az élet igazán nagy dolgaiban soha.
Azt, hogy minden sikeresen megvívott küzdelem örökre a miénk lesz, egyedül akkor tapasztalhatjuk meg, ha valóban volt egy belső harc. Amikor tudatosul, hogy a fájdalomnak, amiben vagyok, bizonyos ideig még biztosan nem lesz teljesen vége, gyorstalpalva tanulunk meg küzdeni. Az emberi idegrendszer elképesztő energiákat tud mozgósítani a rejtett tartalékaiból, amely normál esetben saját magunk előtt is zárva van. Mindannyiunk életében voltak már olyan helyzetek, hogy utólag mi magunk sem értettük, miképpen voltunk képesek végigcsinálni… Elég volt, hogy a testünk, lelkünk tudta: nem lesz biztonsági háló – ezért úgy ugrottunk, hogy nem estünk le.
Az élet legnagyobb beavatásaiban sokszor pont az segít leginkább, hogy nincs választás.
A szülés csatája az életet egyértelműen két részre osztja, lesz belőle: előtte és utána – és ez nem „csak” az anyaság kezdete miatt történik így. Azt, hogy mire vagyok képes, csak és kizárólag akkor tudom meg, amikor elmentem a falig.
De amíg eljutunk a falig, egy egzisztenciális kérdéssel még mindenképp szembe kell néznünk: a magánnyal. Az élet egyik legnehezebb kérdése az, hogy egyedül éljük. Bár lehetnek benne társaink, az utunk akkor is a miénk. Ennek zsigeri megtapasztalása lehet a (jó!) szülészorvos, szülésznő, bába jelenléte, akik támogatásukkal kísérhetnek minket, de a legnagyobb munka akkor is a miénk marad.
Az életet, benne az összes fájdalommal, örömmel, felelősséggel senki nem veheti át tőlem. Az egyedülléttel való szembetalálkozás egyszerre félelmetes és felszabadító. Meglátjuk benne a saját erőnket.
A szülésben, ha engedjük, megtapasztalhatunk mindent, amin egyszer már mi magunk is keresztülmentünk a saját születésünkkor. Lehetőség a felülírásra, a tudatosabb szintre emelésre. És a továbblépésre.
Otto Rank egzisztenciális terapeuta gondolata, hogy az embernek az életében bekövetkező krízisekben újra és újra meg kell szülnie önmagát, önmaga számára. Ez bizonyos értelemben az egyik legnagyobb létfelelősségünk.
Szoros kapcsolat van az élet kezdete és egésze között. Egy nagy kör, ami egyre tágul, fejlődik. Összetörünk benne, majd újjászületünk.
Nagyon szeretem Tandori Dezső gondolatát: „Széthulltam arra az egy darabra, ami mindig is voltam.”
Ez az egy mondat lehet maga a szülés, benne pedig esszenciálisan a terápia.
Ha tetszett a cikk és szeretnél többet olvasni Rácmolnár Lili pszichológustól, szakmai Instagram-oldalát itt találod: @racmolnarlili.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / d3sign
