„Anyám képes volt videóra venni, ahogy az apám ver” – Egy bántalmazott nő vallomása

–

Bántalmazó családban felnőni nagyon nehéz. A kék-zöld foltok idővel eltűnnek, de a lelkünkben örök sérüléseket hagynak ezek az évek. Felnőttként visszatekintve, tisztában vagyok azzal, hogy nem volt választásom, sőt, esélyem sem volt bármit is tenni a helyzet ellen. Csak egy kisgyerek voltam, sajnos ebbe születtem bele. Évek teltek el, nem hagyom, hogy ez megmérgezze a mindennapjaimat, hogy eszembe jusson vagy hatással legyen rám, erős vagyok.

Eltemetem, magam előtt is leplezem a fájdalmam, de jön egy rosszabb nap, és bánt.

Újra felteszem a kérdéseket, amikre természetesen nincs válasz. Egyetlen gyerek sem érdemel ilyen gyerekkort. De a kérdések mégis megfogalmazódnak bennem. „Mégis, miért történt ez velem, mivel érdemeltem ki, nekem miért nem lehetett szép gyerekkorom, szerető szüleim?"

Most 37 éves vagyok, és pár hónappal ezelőttig, az apám haláláig nem tudtam kimondani ezeket a szavakat. Testileg és lelkileg is bántalmaztak és megaláztak.

Tizenkét éve élünk együtt a párommal, és bár sejtette, még neki sem tudtam erről beszélni. Most tudatosult csak bennem, hogy nem én vagyok az, akinek szégyenkeznie kell azért, mert nem adatott meg a normális gyerekkor, hanem annak, aki ezért a felelős: a szüleimnek. Emlékszem, gyerekként rettegtem attól, hogy ezt bárki is megtudja, hogy majd más szemmel néznek rám a többiek, ha kiderül, hogy bánnak velem otthon. Ezt a szüleim is tudták.

Anyám képes volt videóra venni, ahogy az apám ver, és közben nyugodt hangon mondogatta a kamera mögül, hogy sírjak csak, a felvételt az osztálytársaimnak készíti, „hadd lássák, hogy hisztizek”. 

Ennél az esetnél fogadtam meg, hogy soha nem adom meg nekik azt az örömet, hogy még egyszer sírni lássanak. Ekkor hatéves voltam, és be is tartottam a fogadalmat. Többé nem sírtam előttük. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem viselt meg a verés. Mint például tizennégy éves koromban, amikor az öcsém azt állította, hogy elvettem a szendvicsét. Órákon keresztül mogyorófavesszővel vertek, majd a szendvics mégis előkerült az öcsém táskájából, de a bocsánat szó nem hangzott el, csak az, hogy „egyébként is megérdemeltem”. 

A szüleim tanárok. Ki gondolná, hogy a kollégákkal szemben halk szavú asszony mennyire ki tud fordulni önmagából a négy fal között. A testi-lelki fenyítés teljes tárházát vetették be velem szemben annak érdekében, hogy az igazi énjük mások előtt rejtve maradjon, és valóban működött. Harminchét évig nem mertem beszélni róla.

Nem emlékszem az első verésre. Kezdettől jelen volt az erőszak a mindennapjaimban, de amikor nyolcéves koromban kiderült, hogy apámnak viszonya van anyám egyik kolléganőjével, akkor elszabadult a pokol. Egymást utálták, de a dühüket rajtam töltötték ki. Elkezdődtek a hajnalokig tartó üvöltözések a szokásos forgatókönyvvel. Anyám nekiesett apámnak, verte, karmolta, apám öngyilkossággal fenyegetőzött, napközben pedig mentek a kicsinyes játszmák.

Egyik nap anyám felajánlotta, hogy elvisz moziba, amire természetesen igent mondtam. Melyik nyolcéves ne akarna mesét nézni. Az örömöm viszont nem tartott sokáig. Indulás előtt ugyanis kiderült, hogy a válóperes ügyvéddel való találkozás a valódi cél, erre használt fel anyám, amire közben apám rájött, és elvert.

Végig azt üvöltötte, hogy miattam fognak elválni. 

A szüleim végül együtt maradtak, és az élet folytatódott így tovább. Ingerült, puskaporos hangulat, félelem, megalázás. Tinédzser koromra anyám rendszeresen átnézte a szennyesem, és egy-egy rosszabb napján az ütéseket, karmolásokat azzal tetézte, hogy a szennyesből kivett fehérneműmet az arcomba vagy a számba akarta nyomni. Az ilyen szintű megszégyenítés volt a kedvence, de még 17 éves koromban is előfordult, hogy a barátaim előtt pofoztak fel, és kiabálva ismételgették, hogy egy „nulla vagyok”.

Így teltek a gyermekévek. Egy idő után a tizenhárom hónappal fiatalabb öcsém is úgy érezte, hogy bármit megtehet velem, viszont ő már annyira megvert, hogy feljelentést tettem a rendőrségen. Onnan a kórházba tartottam látleletet vetetni, amikor ez kiderült. A szüleim telefonon megfenyegettek, így nem mertem tovább vinni az ügyet. Pár héttel ezután elköltöztem otthonról, és azóta az országból is. A terror természetesen ezzel sem ért véget. A rosszindulatú pletykák terjesztésétől az apám temetéséről való kitiltásig sokat mindent élek át azóta is. Ez nem olyasmi, amit meg lehet szokni.

Sosem leszel közömbös a sorozatos megalázásra. Arra is rá kellett jönnöm, hogy sem a csendben tűrés, sem pedig az elmenekülés nem megoldás.

Különböző eszközökkel, de ők mindig bántani fognak. Muszáj kiállnom magamért, ha már úgy alakult, hogy ezt korábban senki sem tette meg értem. Az embereknek kényelmesebb nem tudomást venniük a bajról. A tágabb család és a szülők barátai, a tanárok az iskolában becsukják a szemüket és elfordítják a fejüket az anorexiásan sovány, mindig szomorú gyerektől. A jelek egyértelműek voltak, mégis soha senki sem kérdezte meg, hogy mi a baj. 

De kire is számíthat egy bántalmazott gyerek? Az én esetemben csak magára... Arra, hogy az idő telik, egyszer végre felnövök és kiszabadulok ebből a kegyetlen élethelyzetből. Persze akkor még nem gondoltam, hogy tizennyolc éven túl gyógyuló sérüléseket szereztem.

Ez nem egy olyan dolog, amit ha átvészelünk, akkor többé nincs ránk hatással. Ezt egész életünkben hordozzuk. Bennünk van, emészt, és a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. Ez egy olyan seb, ami szakmai segítséget igényel. A legfontosabb, hogy ne szégyelljük magunkat, és ne féljünk róla beszélni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Peter Dazeley

WMN szerkesztőség