–

Fehér rózsa

Egy szál fehér rózsát kell szereznem – ettől a gondolattól képtelen vagyok szabadulni. Megkérdezem a temetői parkolóőrtől, hova álljak. Kérdezi, koporsós vagy urnás temetésre jöttem-e. Mondom, sejtelmem sincs. Hát, azt mondja, ha nem tudom, hova megyek, úgy nehéz útba igazítania. Kicsit bizarr a helyzet, úgyhogy nevetünk.

Fehér rózsa

Fogalmam sincs, tetszene-e neki, mert soha nem kérdeztem, vajon a fehér rózsa jól mutatna-e a sírján. Mégis, valahogy abszolút helyén valónak érzem a fehér rózsát. Úgy érzem, szereznem kell egy fehér rózsát. Szembejönnek unokatestvérek, akik tőlem kérdik, merre kell menni. Furcsa szitu, több mint tíz éve nem vagyok ennek a családnak a része, mégis tőlem kérdezik, merre menjenek.

Fehér rózsa

Amott a virágos. Koszorúk, koszorúk, koszorúk, és… egy vödör fehér rózsa. Helyben vagyunk. Ötszázért. Menetelek vele a sok fekete ruhás emberig. Beállok hátra. Tizenöt éve még ott álltam volna közvetlenül a koporsó mellett. Most itt hátul. Innen látom, hogy minden második ember kezében rózsa van. Fehér rózsa.

Végigsírom az egészet. Mert most tudatosul bennem másodszorra, hogy a szakítással nemcsak egy kapcsolatot, hanem egy egész családot elvesztettem.

A sírnál aztán megint csak hátul állok, nem látom a legdurvább jelenetet: a földszórósat. Még a gondolata is kiakasztó, hát még látni! Inkább a lábam előtt fixírozok egy bukszusgallyat. A sírásók jönnek-mennek a sír és a halottaskocsi között, fújtatnak, ahogy cipelik az óriási koszorúkat. Az egyiknek földes a kabátja. Nem tudom, miért vagyok ezen kiakadva.

Ez totál normális dolognak tűnik. Tudom, nincs miért kibuknom rajta, mégis kibukom.

Vége a szertartásnak

Állunk egyesével sorban esetlenül a sírok között, hogy részvétünket fejezhessük ki a családnak. Úgy járulunk hozzájuk, mint az esküvőkön szokás, csak most nem gratulálunk, hanem részvétet nyilvánítunk. Mi itt most nem a násznép vagyunk, hanem a gyásznép. Milyen furcsa, hogy az élet nagy eseményein mindig ugyanaz a forgatókönyv.

Összeölelkezünk a majdnem-anyósommal, a majdnem-sógornőmmel, a majdnem-sógorommal, végül a majdnem-férjemmel, és sírunk szakadatlan.

Aztán elindulok a kocsimhoz a fehér rózsával a kezemben, amit persze elfelejtettem rádobni a sírra, abbéli izgalmamban, hogy a családdal tartsak-e a halotti torra. A majdnem-családommal. Ülök az autómban, maximumra tekert fűtéssel, végre bizseregni kezdenek a szétfagyott lábujjaim. Már inkább sötét van, mint világos, a temető kellős közepén vagyok tök egyedül, mindenki hazament, én meg azon gondolkozom, hogy merre tovább, melyik úton.

A GPS több mint egy órát számol az oviig, már így is kicsúszom a jóérzéses határból, hát még, ha beugrom hozzájuk. Oké, beugrom, mert jó volna beszélgetni olyanokkal, akik ismerték, közös sztorikat felhozni, elmondani, miért szerettem, mit kaptam tőle. És ez a „testvérünk-itthagyta-a-porhüvelyét-dolog” nem igazán segített most rajtam.

Überdurva dugóban ülök, sötét este lett, kopog az eső a szélvédőn, nyikorog az ablaktörlő, az autók lámpái pirosra, sárgára színezik a vizes aszfaltot, tök szürreális minden körülöttem, a GPS kék kígyója nélkül pedig totál elveszett volnék.

Itt, itt kéne jobbra kanyarodnom, ha be akarnék menni hozzájuk. Egyenesen pedig tovább az oviba.

De mit csináljak ott a szűk családdal? Keressem, ami nincs?

A majdnem-férjem, amikor azt mondta, hogy „ő úgy látja, az életünk nem konvergál a jövőben, viszont divergál”, akkor már lehetett tudni, hogy hamarosan végleg „eldivergálunk” egymás mellől. Ültem a hosszú ujjú, cuki zöld pólómban alul semmiben, mákos bejglit majszolva, amikor jött ezzel a divergálós dumával. Legalább megvárhatta volna, amíg felhúzok egy bugyit.

Jobbra vissza a múlthoz, emlékezni, nosztalgiázni. Indexelni kéne. Jó lenne nekem? Nem lenne jó?

Tovább megyek, egyenesen.

Eltelik egy óra némaságban, ahogy az oviba vezetek. Soha nem vezetek csendben. Csak most.

A parkolóban leteszem a kocsit. Leolvadt rólam a csizma, mert harminc fokot küldtem a lábamra, hogy visszatérjen belém az élet. Támolygok a gyerekekért, kisírtam mindkét szemem, fáj a fejem, totál szét vagyok csúszva, sok volt ez most nekem.

A nyakamba ugranak, ledöntenek a lábamról, nyüzsögnek, zsizsegnek, kiabálnak, ugrálnak, örülnek. Szívmelengető látni, ölelni, simogatni őket. Csak suttogni tudok, totál elszállt az erőm. Kérdezi az ötéves, „mi van, anya, hol van a hangod?” Mondom neki, figyelj, nagyon sokat sírtam ma, siessünk haza, szeretnék pihenni.

De miért sírtál sokat ma, anya?

Tök logikus kérdés tőle. Akár számíthattam is volna rá. Akár gondolkozhattam volna idefelé, mit mondjak neki. Hogy az, aki majdnem a nagypapája lett, meghalt és eltemettük, és nagyon-nagyon szerettem, most meg hiányzik? Majdnem-nagypapája? Hiszen, ha ő lett volna a gyerekeim nagypapája, akkor értelemszerűen most nem azok lennének a gyerekeim, akik…

Akkor mondjam azt, hogy valaki, akit a második apukámként szerettem, meghalt és eltemettük? „Hogy lehet neked két apukád, anya?” Tuti, hogy ezt kérdezné. És jönne a betemették-dolog a virágos sírokkal, hogy milyen van a fiúknak, meg a lányoknak. Merthogy ahányszor csak elhajtunk a temető mellett (s mivel ez pontosan azon az úton van, amerre az ovi is, egy nap kétszer biztosan szó esik róla), nem felejtik el megemlíteni, hogy itt temették be Margitot, a szomszédunkat, akinek biztosan az a sok virágos a sírja, nem ez itt a kerítés mellett, mert a lányoknak sok virágjuk van.

Soha nem beszéltem róla, hogy hova temették Margitot, mert nem éreztem még készen magam a témához. Hátborzongató, hogyan kerül mégis szóba minden áldott nap. Amihez egyébként túl sokat nem tudok hozzáfűzni, mert mit is mondhatnék? Hiszen tényleg leeresztették a koporsóját egy gödörbe, és rászórták a földet, ami még nekem is elég nyugtalanító, nemhogy az öt év alatti gyerekeimnek.

Vagy mondjam azt, hogy az csak a teste, és az igazi Margit valahol itt bolyong köztünk, csak nem látjuk? Hogyisne, éppen a zombik és múmiák korszakát éljük, még csak az kéne, hogy összefossák magukat a szellemektől.

Mondjam azt, hogy felment a fellegek közé? Az olyan irreális, hogy ott ugrabugráljon a felhőkön, nem is tudom. Vagy mondjam azt, hogy a lelke (vagyis az igazi Margit, aki a testén belül van? hogy mondod el egy ötévesnek, mi a lélek?) majd beleköltözik egy kisbaba testébe, és újra a világra jön? Ez sem lenne könnyű menet, mert éppen elfogadták, hogy a kisbabák az anyjuk hasából a punciján át születnek meg, képzelem, ha ezt a brutál dolgot még megfejelem a Margit-lélek beköltözős dumával, akkor tutira forgolódni fognak éjszakánként. Vagy csak kezdjek bele, aztán majd ők kérdeznek, én rögtönözni fogok, és majd csak lesz valahogy?

„Csak öltözzetek, és menjünk haza gyorsan” – kérem őket fásultan és csendben. Egyelőre a könnyebbnek tűnő utat választom. Még sejtelmem sincs, hogyan mondjam el az ötévesnek, hogy a majdnem-nagypapája temetésén voltam, bár tudom, mindenképp beszélnünk kell majd róla…

Dr. Ruzsa Dóra

Dóra nálunk megjelent két korábbi írását ITT olvashatod el.