„Anya, én nem akarok meghalni!”

Ezt a döbbenetes kijelentést tette az ötödik életévét betöltött lányom, amikor az esti mese után megpusziltam.

Sírva fakadt. Szó szerint meg sem tudtam szólalni. Csak álltam ott az ágya mellett, akkorára nyitott szemekkel, hogy egy óriás tintahal is megirigyelte volna. Azóta rájöttem, mindig ilyen fejet vágok, amikor az agyamban próbálom összekapcsolni a számomra értelmetlen dolgokat. Jelen esetben az esti mesét és a halált.

Micimackót olvastam, de emlékeim szerint cseppet sem volt félelmetes. Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Biztos meghalt valakinek a valakije az oviban. Ilyenkor minden gyerek sötét színnel rajzol, mert simán átveszik egymás érzéseit. De erre a kijelentésre most mégis mit lehet mondani?

„Kicsim, ez most hogy jutott az eszedbe?” – nyögtem ki végül, miközben mellé bújtam az ágyban és megöleltem.

Hamar kiderült, hogy szerencsére minden ovis ismerőssel minden rendben van. 

Elmesélte, hogy a szomszéd gyerkőcökkel a felhőket nézegették. Szoktak ilyet játszani, közben próbálják kitalálni, melyik habos pamacs éppen mire hasonlít. Az egyik olyan formájú volt, mint egy dinoszaurusz. Innen gyakorlatilag másodpercek alatt jutottak el a „márpedig ők kihaltak”, azaz meghaltak szintre.

„Mint ahogy mi is meghalunk” – vonták le a nagyon egyszerű következtetést. Ennyi volt. Nem trauma, nem agresszív mese, nem híradó. Hanem csak felhők.

„Kicsim, az még nagyon sokára lesz” – hebegtem. „Majd ha nagyon idős leszel, akkor halsz meg” – próbáltam eltávolítani tőle az ügyet, ami természetesen nem jött be, és nemcsak azért, mert a holnapról sincs elképzelése, nemhogy az öregségről.

„De én akkor sem akarok” – zokogott tovább.

Oké. Nagy levegő, ez most komolyabb téma lesz. „Szedd össze magad” – treníroztam az agysejteimet. Nem hülye, csak kicsi. Nincs mellébeszélés.

„De tudod, szerintem igazából sosem halunk meg”  – válaszoltam.

Rám nézett azokkal az elkeseredett, könnyes szemeivel: „Nem? Igazából soha? Hogyhogy?” – kérdezte.

„Hát, erről sokan, sokféleképpen gondolkodnak” – kezdtem bele a mondandómba. "Van, aki úgy gondolja, hogy ha meghalunk, akkor a csillagok közé költözünk, a mennyországba. Van, aki úgy gondolja, hogy ha meghalunk, akkor kicsit a csillagok közé költözünk, utána pedig újra megszületünk, csak más emberként. Te akkor már nem ez a kislány leszel, hanem egy másik ember. Egy másik ember, akinek még sok dolga van a világon.”

„Anya, de hogyan születünk meg újra?” – pislogott.

„Tudod, mindenkiben lakik egy lélek, benned is, csak láthatatlan. Ha már elfárad a tested és meghalsz, a lélek kirepül. Pont, mint egy lufi. A lufiban levegő van. Ha leereszt, akkor a lufi ott marad, de a levegő kiszáll, és tovább él.”

Még én is elcsodálkoztam magvas gondolataimon, de komolyan. Úgy tűnt, ez teljesen érthető a számára, és a képi világába remekül beilleszthető.

„Anya, én szeretnék majd újra megszületni.”

„Én abban hiszek, hogy ez így lesz” – válaszoltam.

„Anya, és apa miben hisz?” – kérdezte.

Nos, ekkor ért a második sokk. Apa ugyanis semmiben, vagyis abban, hogy a halál után nincs semmi. Ateista. Mégis szerettem volna, ha őt is meghallgatja, hiszen a gyermeknevelés közös feladat. Halljon több véleményt, meg hát piszkosul kíváncsi voltam, ebből a helyzetből apa ugyan mit hoz ki.

Apa jött, mellénk bújt, és mi rákezdtük. Apa csak bólogatott, figyelt, hallgatott. Egyetértett. Egy szóval sem mondta, hogy, „ha meghalunk, eltemetnek, és ennyi volt”. Még akkor sem, ha ő valahol így is gondolja. Most a kicsi lányával beszélgetett, és talán ő is elhitte, ha csak egy pillanatra is, hogy van tovább. Átöleltük egymást.

Még egy darabig beszélgettek, amikor én kijöttem a szobából, de akkor már jóval vidámabb dolgokról… 

Böbe