A trauma ajándékot is rejthet, ha képes vagy lefejteni a fedelét – Singer Magdolna újra kiadott kötetét ajánljuk

–

Ha valaha foglalkoztatott a gyász lélektana, valószínűleg nem cseng már ismeretlenül számodra Singer Magdolna neve. A hospice- és gyásztanácsadó eddig nem kevesebb mint húsz könyvet jelentetett meg az elmúlás témakörében, de publikálta egyik utolsó beszélgetését egykori mentorával, Polcz Alaine-nel is, írt naplót saját rákbetegségéről, és a pszichológiai kötetek mellett regényeket is kiadott. Egy szó, mint száz: tud egyet s mást a gyászról, sőt arról is, ami utána következik – részben erről szól új kiadású kötete, a Veszteségek ajándéka.

A poszttraumás növekedésről – rövidítve, a PTN-ről – tizennégy évvel ezelőtt, 2012-ben jelentette meg első interjúkötetét, azonban mivel az elmúlt évtizedben számtalan új kutatás készült a témában, tavaly újragombolták a könyvet. Az új Veszteségek ajándékában már értelmezést segítő előszó és hét új történet is szerepel – és többek között köztük van a szerző személyes élménye is a PTN-nel. Míg az első kötetnél a rákból való felépüléséről és annak pozitív hozományairól mesélt, addig ebben a kötetben egy válás és egy anyagi krízis tanulságairól ír. De mielőtt mélyebben belemennék ebbe, kezdjük inkább az elején, egy fogalmi tisztázással.

A trauma átrendezi a teljes személyiséget

Noha mai fejjel nézve semmit sem változtatnék meg a múltamban – még a legfájdalmasabb emlékeimet sem –, mégis némiképp összeszorul a gyomrom, ha meghallom a nietzsche-i „ami nem öl meg, az megerősít” frázist. Úgy hangzik ez ugyanis, mintha maga a trauma erősítene meg, ami szerintem roppant félrevezető: a trauma nem tesz mást, mintsem traumatizál, kifacsar, ízeidre szed, megnyomorít – az pedig, hogy ezek után mi történik, képes leszel-e összeszedegetni és újrarendezni a darabkáidat, nos, sokszor egyáltalán nem fejben dől el. Legalábbis nem csak fejben dől el. De vajon mi kell ahhoz, hogy valaki PTN-t éljen át, és miért nem sikerül ez mindenkinek?

Hol válik el, hogy egy súlyosan abuzált gyerekből drogfüggő hajléktalan vagy segítő szakember lesz? Hol válik el, hogy a gyerekét elvesztő szülő élete örökre árnyékba borul, vagy megtalálja a belső békéjét a csonkacsaládban?

Hol válik el, hogy az elvált fél újra megtalálja a boldogságát, vagy örökre magányra ítéltetik?

Meglehetősen kényelmes lenne rávágni a kérdésekre, hogy minden fejben dől el, és csak összeszorított fenék, strapabíró könnycsatorna és jó életvezetési képesség kell a traumák kifekvéséhez, de Singer Magdolna rávilágít: a válasz ezeknél sokkal összetettebb. És bár a növekedésen mindenki dolgozhat, az élet e téren is igazságtalan: lesz, akinek könnyebb, és lesz, akinek nehezebb dolga lesz a PTN elérésében.

De min múlik, merre billenünk a trauma után?

„A növekedés nem a trauma közvetlen következményeképpen jön létre, hanem az azt követő lelki küzdelem, kognitív feldolgozás és mély érzelmi részvétel által”

– írja kötetében a gyásztanácsadó, hozzátéve: éppen ezért van az, hogy míg egyesek valóban ajándékként tudnak visszatekinteni a krízisükre, olyan is adódik, akinek az élete megreked a fájdalom szakaszában. Talán a kötet egyik legmeglepőbb gondolata, hogy e téren pont, hogy a reziliensebb emberek indulnak hátrányból. Ők ugyanis, bár rugalmas ellenálló képességüknek köszönhetően hamar visszarendeződnek az alapállapotukba egy-egy tragédia után, ám mivel nem mennek le a gödör legmélyére, nem hemperegnek meg abban a bizonyos mocsárban, általában kevésbé részesülnek a növekedés ajándékában.

Úgy tűnik ugyanis, hogy a poszttraumás növekedésnek – az esetek nagy részében – elengedhetetlen velejárója a kínzó hullámvasút, a legmélyebb fájdalom megtapasztalása.

Az énerő ugyanis részben abban rejlik, hogy látjuk: még a lehetetlennek gondoltból is felálltunk, sőt képesek vagyunk meglátni a változásban azt, ami gazdagít bennünket.

Míg van, akinél ez egy új közösség, másnál egy új hobbi, egy új hivatás vagy épp az isteni sugallat is lehet. A veszteség ajándékát nagy doboz rejti, nehéz fedéllel, csomóra kötött masnival – ám aki elég türelmes és elég figyelmes ahhoz, hogy kibontogassa, arra valóban kincs várhat.

(Nem) minden fejben dől el

Láthatjuk tehát, hogy a poszttraumás növekedés képessége bizonyos tekintetben alkati kérdés, de nem elhanyagolható a befektetett munka sem. A PTN-t átélő személyek esetében ugyanis az is megfigyelhető, hogy előbb-utóbb, tudatosan vagy tudattalanul, de elkezdenek értelmet keresni a velük történtekben. Singer Magdolna szerint ez kulcsfontosságú itt: mint írja, a jelentéstulajdonítás és előnytalálás szerepet játszik a trauma utáni alkalmazkodásban, és szükséges ahhoz is, hogy visszanyerjük a világba vetett hitünket. A gyűjtemény szereplői ehhez mind-mind eltérő eszközökkel nyúlnak.

Míg Oláh Attila, egykori elítélt a Mesekörnek köszönhetően talált új célt és kiutat a bűnözés világából, addig Temesvári Orsolya, az autóbaleset következtében lebénult túlélő transzformatív coach-ként segít másokon. Bajzáth Sándor súlyos heroinistából addiktológiai konzulenssé lett, így támogatja sorstársait, Renáta és férje pedig rájöttek: az igazi boldogság a vagyonuk elvesztése után várja őket. Nagyon izgalmas volt számomra Kadosa Kiss József története, aki a betegségének köszönhetően élheti azt az életet, amire valójában mindig is vágyott.

Az introvertált, befelé forduló, művészi hajlamú férfi szinte „kibúvót” kapott a kötelező szociális programokból a fizikai akadályoztatottsága miatt: míg korábban úgy érezte, mindenhonnan kilóg zárkózott jelleme miatt, most hódolhat legnagyobb szenvedélyének, és csendben, magában építheti különleges hangszereit és biciklijeit.

A könyvben felsorolt történetek közel fele vallásos élménnyel nyert feloldást. Singer Magdolna kötetében jó pár olyan szereplő akad, aki az átélt krízis hatására talált rá a hitre: volt, aki halálközeli élményben tapasztalta meg a túlvilág megnyugtató állomását, más az elhunyt gyerekével való kapcsolattartás lehetőségét éli meg az imádságban, és olyan is akad, akinek az egyházi közösség segített traumája feldolgozásában. Bevallom őszintén, ez az a szakasza a könyvnek, ami a legtöbb kérdést felveti bennem.

A trauma megrendíti az igazságos világba vetett hitünket, ami fájdalmas, ugyanakkor szükséges felismerés is lehet – hisz bármennyire is fáj ezt belátni, sajnos sok veszteség hátterében nincs értelmezhető magyarázat, népmesés ok-okozat, végső igazságszolgáltatás. Ha azonban mégis megpróbálunk ezek köré jelentést találni – vajon képesek leszünk-e úgy elfogadni, megélni egy veszteséget, ahogy az van; sokszor igazságtalanul?

Természetesen nem tisztem ezt megválaszolni, és úgy sejtem, nincs is rá objektív válasz. Ahogy a trauma természete mindenkinél egyedi, úgy a poszttraumás növekedésre való lehetőség is az. Egy dolog azonban lehet objektív, ami mindenkinek rendelkezésére áll: ez pedig maga a döntés.

A döntés, amiről már Peter A. Levine és Edith Eva Eger is beszélt: hogy noha a trauma feldolgozásának számos pontjára nem lesz ráhatásunk, a döntés meghozatalára igenis van.

Az ugyanis, hogy tudatosítjuk, hogy fel akarunk épülni, hogy erőt és energiát akarunk tenni a gyógyulásba, és a lehetőségeinkhez mérten felelősséget vállalunk ebben, elhatározás kérdése. És mint sok példából láthatjuk, az elhatározás sokszor kevés önmagában – ám az is nyilvánvaló, hogy nélküle garantált a kudarc.

Hogy mi az, amire csak te vagy képes

Talán a megfelelő alkat, talán a megtartó társas háló jelenléte, talán egy jókor érkező ötlet, talán az elhatározás az oka, de láthatjuk: a kötetben szereplő 18 ember sikeresen megélte a növekedést, és mára gazdagabb, teljesebb embernek érzi magát, mint a traumája előtt. Igen, még akkor is, ha adott esetben ez a gyereke, cselekvőképessége, egészsége, barátai vagyona elvesztését jelenti. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha tehetnék, nem fordítanák vissza a történteket – erről szó sincs.

Csupán annyit tesz, hogy minekután nem volt más választásuk, mint elfogadni az elfogadhatatlant, megpróbálták a rendelkezésre álló helyzetből kihozni a maximumot. És esetükben jól láthatjuk: ez sikerült is. Darabokra törtek, mint egy porcelánbaba. Hagyták magukat heverni a porban, míg mozgásképtelenek voltak. Aztán szépen lassan elkezdték összeszedegetni a darabjaikat. Lassú, óvatos mozdulatokkal összeillesztették újra az éleket. És mikor elkészült a mű, minden kis hibájával, repedésével együtt, meglátták azt is, hogy valójában mennyivel értékesebb, mennyivel több tudást birtokol, mennyivel gazdagabb, mint az eredeti volt.

Szerintem a legszemléletesebben a könyv egyik idézete, Viktor Frankl osztrák pszichiáter gondolatai foglalják össze, mit is jelent mindez:

„Az értelem ott is megmutatkozik, ahol egy megmásíthatatlan sorssal kerülünk szembe (...), ahol, mint tehetetlen áldozatok egy reménytelen szituáció középpontjába kerülünk, ott, és éppen ott, az életet még mindig értelemmel tölthetjük meg.

(...) Az ember éppen léte határhelyzeteiben van felszólítva arra, hogy tanúbizonyságot tegyen: mi az, amire ő, egyedül ő képes."

Takács Dalma