–

Na, szóba nem jön!

Egy amerikai szupermarketbe vezet vissza a családi legendárium, amikor rávettem apukámat, hogy megvegye nekem a méregdrága játékot. Akkoriban Washington mellett éltünk, mert apa ott dolgozott kutatóként. Az itthoni boltok – harmincnégy évvel ezelőtti – felhozatalához képest a legszimplább közért is feldolgozhatatlanul színes választékkal bírt. Épp ezért csak úgy elmenni a boltba, beülni a bevásárlókocsiba, hogy abban tologassanak a szekrénysorok között, az egyik kedvenc családi programom volt. Pontosan ezt tettük azon a napon, amikor Gund az enyém lett.

Fel tudom idézni, hol láttam meg a plüsst: már közel jártunk a pénztárhoz – apa már érezhette a kiszabadulás szelét –, ám jobb kéz felől volt egy kosár. A kutyus barna volt, pihe-puha, és (számomra) pont olyan, mint Susie a meséből. Magamhoz szorítottam, és onnantól kezdve az élet elképzelhetetlennek tűnt nélküle. Nem vetett fel minket túlságosan a pénz, így természetesen

apa az árcédulát nézte meg először, és abban a pillanatban mondta is a pont ilyen alkalmakra kifejlesztett hangján: „Na, szóba nem jön!” Ekkor még nem tudta, hogy esélye sincs.