–

Emlékszem mindenre, ami akkor este történt. Pontosan hat hónappal ezelőtt. Aznap valami megváltozott bennem. Reggel kisírt szemmel ébredtem, darabokra törve, egy részem pedig örökre elveszett. Lassan teltek a percek amíg hazaértünk. Minden olyan baljós volt. Mintha a külvilág is sejtette volna, csak én ringattam magam az álomképekben. Kimért voltál, amikor elkezdtünk beszélgetni. „Össze vagy zavarodva. Nem tudod, hová tovább”. Legalábbis ezt mondtad. Pedig nagyon is tudtad, mit akarsz, vagyis, hogy mit nem…

Rengeteg dolgot tudtál rólam. Például, hogy hosszú órákig tudtam volna sorolni, mit szeretek benned, minden egyes alkalommal amikor értetlenül néztek rám, és megkérdezték, miért pont ő? Szerettem az első randi emlékét, hogy bevállaltunk egy tizenkét órán át tartó kirándulást ismeretlenül, és végig jól éreztük magunkat, majd addig nevettünk, amíg a hasunk is belefájdult. Szerettem, amikor kiengedted a hosszú hajad, és azt, hogy azon kevesek egyike lehettem, akik így láttak téged. Szerettem, hogy érted a vicceimet, és nem néztél rám bután, hanem velem nevettél. Vagy rajtam. Mert nem féltél kinevetni, amikor valami butaságot mondtam vagy csináltam. Tudtad, hogy én is ezt tenném. Szerettem nézni, ahogy tanulsz, alszol, koncentrálsz, főzöl, vezetsz vagy gitározol. És azt is, hogy te ezt nem szeretted, mert mindig zavarba jöttél, ha figyellek.

Szerettem, ahogy átölelsz, mert ettől biztonságban éreztem magam.

Szerettem, hogy azt mondod, kicsi vagyok, annak ellenére, hogy minden egyes alkalommal kikértem magamnak. Szerettem, hogy különleges, amit érzünk – vagy legalábbis azt hittem, az.

Szerettem benned mindent, pedig sokszor egyáltalán nem volt könnyű. Például, amikor válságban voltál, és azon gondolkodtál, hogy külföldre utazol, és tudtuk, hogyha így lesz, azt a kapcsolatunk nem éli túl. De ezeket már mind tudod. Vagyis tudtad.

Azonban most is annyi minden van, amit szeretnék elmondani. Hogy még fél évvel a szakítás után is megszakad a szívem minden reggel, amikor munkába menet átrobog a vonat a településen, ahol élsz. Hogy nagy ívben kikerülöm a helyet, ahol a pályaudvaron mindig vártál. Hogy a virágok még mindig nem hervadtak el, de rosszul vagyok, ha rájuk kell néznem. Hogy nem bírom felvenni a pólót, amit a szüleidtől kaptam karácsonyra. Hogy a múltkor az a srác a palacsintázóba akart vinni, de meggyőztem hogy inkább pizzát együnk, mert azóta sem tudok bemenni arra helyre. Tudod, melyik az, ott van a Széna tértől nem messze. Hogy a „jól vagyok” igazi jelentése: „pocsékul érzem magam”. Hogy már másképp imádkozom esténként, mert az úgy a miénk volt. Hogy kiderült, nem vagyok beteg. Ezek szerint lelki okai vannak a ruhaméret-csökkenésemnek. És hogy egy pillanatra megtorpantam, amikor nemrég megláttalak a vonaton. Azt hiszem, te is láttál. Végül továbbmentem, és egy másik kocsiba szálltam fel. 

Szerettem volna rendesen elbúcsúzni. Ha nem hagysz ki egy ilyen fontos döntésből, vagy legalább esélyt kapok arra, hogy összeszedett gondolataim legyenek.

De persze a szakítás legtöbbször váratlanul ér... legalábbis az egyik felet. Vicces, hogy mindig azt gondoltam, ha egyszer vége lesz, akkor én leszek a szakító fél.

Egyszer valaki azt mondta, „Néha szét kell hullania valaminek, hogy teret adjon valami jobbnak.” Most várom, hogy ez a jobb megérkezzen. Addig pedig igyekszem összeszedni a darabjaim, melyek itt hevernek szanaszét a padlón...

Lilla

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Marjan Apostolovic