„Csúnya szavakon” elitizmusból, egyfajta nyelvi igényességre hivatkozva kiakadni merő álszentség. Sőt, pszichológiai kutatások szerint az egészségügyben bőven volna helye a káromkodásnak, de nem azon a szégyenletes módon, ahogyan Takács Péter államtitkár tette.
A gyerekeinket – és bennünket is – körülvesz a nyelvi és képi erőszak, ami a digitális világban már kikapcsolhatatlan és kikerülhetetlen. A mesterséges intelligencia elterjedésével pedig egy tökéletes viharrá állt össze a környezet, ami csak társadalmi „pofára eséssel” túlélhető. Jön is a pofára esés. D. Tóth Kriszta Guld Ádám médiakutatóval beszélgetett.
Képzelet. Vagy valóság. Gyorsan elérhető derűs világ. És bőr alá bekúszó, örökre ott maradó rettegés.
„Mikor elvettem, negyven kiló volt. Ki gondolná, igaz?”
„Mikor elvettem, negyven kiló volt. Ki gondolná, igaz?”
Egy gyerek, akit állandóan kritizálnak, lealacsonyítanak, nem sérül kevésbé, mint akit fizikailag bántalmaznak. A baj az, hogy a környezet sokkal elnézőbb a verbális bántalmazással szemben, éppen ezért sokkal kevesebb segítséget kapnak az ilyen gyerekek.
Nagyon fontos lenne tisztázni azt az egyszerű tényt, hogy az utcai verbális abúzus és a nők után füttyögés távolról sem számít kedves bóknak, sőt.
„Azonnal kérj bocsánatot! Mit kell ilyenkor mondani? Megköszönted egyáltalán? Szégyelld magad! Köszönni ki fog?”
Ki a hunyó és ki az áldozat? Mennyire mennek mélyre a szavak? Meddig tűri egy ember a megaláztatást? Más nyomot hagy-e az agresszió egy férfiban és egy nőben? Zoltán történetéből egy olyan volt házaspárt ismerhettek meg, ahol ma mindketten áldozatnak érzik magukat...
Glow
Lagom
Glow
Lagom