-

Hmm, már két éve. Két éve, hogy nem látlak, csak a fényképeken. Vagy ha behunyom a szemem. Utóbbi egyre nehezebben megy. De tudod, azért érezlek. És tényleg itt vagy velem minden pillanatban, amikor csak rád gondolok. Most is. Régen, amikor ezt mondta valaki, nem nagyon érintett meg a dolog. Közhelyesnek találtam. Látod, még most is tanítasz! Ahogy biciklizni is. Emlékszel? Kétkerekűn, igazin. Még a színére is emlékszem. Egy bordó bicaj volt.

Büszke voltál rám, én pedig magamra. Csókot nyomtál a homlokomra, ahogy mindig szoktál, és csak mosolyogtál. És arra emlékszel, milyen sokszor jártunk gombát szedni eső után? Meg amikor az öledben ültem, és „autót vezettem?” Igaz, a lábam még nem érte még el a pedált, de én mégis azt hittem, egyedül csinálom. Te akkor is csak mosolyogtál.

Emlékszel, amikor a CT-re vártunk, és könnyes szemmel megígérted nekem, hogy mostantól jobban vigyázol magadra? Hogy lassítasz a tempón? Én hittem Neked. Mert hinni akartam. De a szívem mélyen tudtam, hogy lehetetlent kérek.

És arra emlékszel, hogy másnap összezavarodva álltam az intenzív osztályon az ágyadnál, és együtt hallgattuk, amit az orvos mond? Tudom, hogy hallottad… Ez bizony így esett. Többé nem álltál lábra, az agykárosodás jelentős volt. De kit érdekelt, én nem hittem neki. Emlékszel?

Láttam, ahogy fáradtan nézel rám, és sajnálod, szívből sajnálod ezt az egészet. A tekinteted mindent elárult. Tudod mit, ne sajnáld, én már nem teszem! Akkor, ott, végignéztem, ahogy elmentél, és kaptam egy új apát, Te pedig egy új személyiséget.

De azt is pont úgy szerettem, még ha haragudtam is rá először, mert azt hittem, megölte a régit. Emlékszel az ezt követő évekre? Amikor mindenen elsírtad magad? Én pedig erős voltam? Hát fordult a kocka. Én csókoltam meg a homlokod, és mosolyogtam rád, ahogy anno Te is tetted. Én is tanítottalak. Ülni, enni, létezni… Emlékszel?

És arra, amikor utoljára találkoztunk? Újra ott, ahol elkezdődött az egész rémálom. Sokáig sírtam, miután kijöttem a kórteremből, mert éreztem, hogy nem látlak többé. Te bent, én kint….

Emlékszel? A legszebb öltönyödet vasaltam ki, a kedvenc nyakkendőddel. Ezt vetted fel az utolsó útra. És arra emlékszel, amikor álltam a sírodnál, és a csontomig hatolt a hideg? Ekkor Te átöleltél, és minden sejtemben éreztelek. Már nem fáztam. És egy pillanatig nem értettem, miért sír körülöttem mindenki. Emlékszel? Ugye, emlékszel? Mondd már!!!

Mert én igen. Minden egyes percre, minden egyes pillanatra. Elevenen él bennem az összes részlet.

Jó veled nosztalgiázni kicsit. Tudod, csak azt az egyet sajnálom, hogy nem ölelhetlek meg. Mert most igazán jó lenne.

Várj, inkább elképzelem, mint amikor kicsi lányka voltam, és te felemeltél, magadhoz húztál, és azt mondtad, szeretlek, lánykám! Majd a nyakadba ültettél, és úgy mentünk tovább. Én voltam a világon a legboldogabb és a legbüszkébb.

Hmmm, ez jó… vagy… nem is tudom… valamiért mégsem az igazi. Hát persze, mert most önző vagyok, és újra meg akarom fogni a kezed, és azt mondani, hogy apa, ölelj magadhoz! Tudod, úgy, mint régen.

Sajnos a mozdulat elmarad, és csak a szó az, ami elhagyja a számat…

Ne sírj, már én sem teszem! Tudod, mit? Inkább nevessünk, és örüljünk, hogy itt vagyunk egymásnak. Legalább így. És legyünk ezért nagyon hálásak. Azért, hogy ez megadatott…

Drága APA! Ugye, tudod: nincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe? Köszönöm, hogy a lányod lehetek!

Rácz Betti

Fotó: flickr.com. A kép illusztráció.